2018. február 16., péntek

Meghosszabbított születésnap

Tavaly év elején a szilveszterezéssel kapcsolatos félelmeimet sikerült legyőznöm, megtörve ezzel egy tízéves átkot. Idén a születésnapom volt a soros.

Az évek során nagyon eltorzult a születésnappal kapcsolatos gondolkodásom. Az elmém ezt a dátumot jelölte ki arra, hogy valamiféle megváltásként betöltsön a lelkemben egy betölthetetlen űrt. Mindig túlságosan rágörcsöltem, a tinédzserkori magány és kiközösítés hatására ilyenkor fontosnak, nagyon-nagyon fontosnak és szerethetőnek akartam érezni magam, akit körülvesznek, akivel törődnek. Úgy két-három éve rájöttem, hogy ez nagyon egészségtelen hozzáállás és nem vezet semmi jóra, de a görcsösséget, azt, hogy várok valamit, amit nem is tudok megfogalmazni, továbbra sem sikerült kiűzni magamból - egészen mostanáig.
Nagyon sokat gondolkodtam erről a témáról, körbejártam magamban, próbáltam összerakosgatni a képet, hol és miért romlott ez így el bennem, mit akarok pótolni odabent ezzel a születésnap-mániával. Idén szándékosan nem rendeztem a baráti társasággal összejövetelt erre az alkalomra. Nem akartam megint csalódni magam miatt, a megnevezhetetlen elképzeléseim és hülye vágyaim miatt. Így hát most csak hátrahúzódtam, és úgy voltam vele, hogy amit kapok, azt örömmel fogadom.

Nagyon jól jött ki, hogy nem egyetlen kijelölt napon zúdult rám minden jóság, mert így másnap nem önthetett el az ürességérzet, több napra jutottak a köszöntések és ajándékozások. :)
Hatodikán, éjfél után két perccel kezdődött (aznap van a névnapom), amikor Sanyi elém állt egy szál rózsával és egy csokival. Aznap délután egy barátom is feljött, név-és születésnapi köszöntésre. Csütörtökön, nyolcadikán, azaz a születésnapomon Sanyival elmentünk inni a kedvenc helyemre. Korábban azt beszéltük meg, hogy nyolcadikán koccintunk az egészségemre, és tizedikén, hétvégén ráérősebben megünneplünk, ezzel kapcsolatban őt bíztam meg azzal, hogy kitaláljon valamit. Sokáig titok is volt, hova megyünk tizedikén. Az agyam itt akcióba lépett, elkezdtem beleélni magam egy elképzelésbe, hogy de jó lenne, ha a Game Up Pubba vinne. Tudom, tudom. Szörnyű tulajdonság, és folyamatosan igyekszem erről leszokni, csak a fejem kemény dió ilyenkor.

Így hát amikor csütörtökön iszogatás közben Sanyi elmondta, hogy egy sushi-étterembe visz, jött a lefagyás. A szokásos, belém épült "jaj ne, már megint valami közbejön, ami elszúrja a születésnapomat" démon. Hogy érthető legyen: korábban történt köztünk egy kis félreértés, egy szélsőségesebb lelkesedésem hatására Sanyi azt hitte, rajongok a sushiért. Én azonban simán csak megkívánom időnként, de nem rajongok. Ő szegényem ezáltal azt hitte, jó helyszínt választott. Én meg halkan elrebegtem neki: azt hittem, a Game up pubba megyünk.
DE! És itt jön a váratlan pozitív fordulat: a saját őrjítő összevissza igényeimen és vágyaimon áthatolt Sanyi bánatos tekintete, és vele együtt a gondolat, hogy az én drágám jót akart nekem. Egyszer csak megráztam magam, és bedobtam, hogy hívjuk fel a Game Upot, van-e szombatra még szabad asztaluk - ha van, menjünk inkább oda, ha nincs, hát megkérdezzük a vasárnapot. Nosza, telefon elő, és VOLT hely szombatra, ráadásul pont abban az időpontban, amikor menni akartunk. Leszerveztük, és ezután mindkettőnkről mázsás súly hullott le, hiszen lekussoltam azt a rohadt démont magamban, elhajtottam, és B-terven, megoldáson gondolkoztam, hogy kihozzuk a helyzetből azt, ami mindkettőnknek jó. Emellett pedig nem felejtettem el szépen megköszönni Sanyinak, amiért helyszínen agyalt és szervezkedett, hová menjünk a születésnapomon.
Tudom, hogy ez leírva nem tűnik nagy dolognak, de odabent, a lelkemben, a fejemben ez igenis egy hatalmas előrelépés, amit már nagyon szerettem volna megtenni, a saját és a szeretteim érdekében is. Tavaly ilyenkor, amikor nyolcadikán meg akartunk inni egy forró csokit, de zárva volt a kinézett hely, sírógörcsöt kaptam, hogy már megint közbejött valami rossz. Most meg képes voltam végre szembeszállni önmagammal, és ez akkora töltetet ad, annyira, de annyira boldog vagyok, hogy nem engedtem át magamat a negatív érzéseimnek, és MEGOLDOTTUK, SIKERÜLT!
Ezután nagyon-nagyon jól telt az a csütörtöki iszogatás, jó sokat ittunk, és rengeteget beszélgettünk, tartalmasan, önfeledten. :)

Másnap Sanyi odaadta a születésnapi ajándékaimat, négy gyönyörű Barbie babát a gyűjteményembe, illetve titokzatosan közölte, hogy a postán is vár rám egy küldemény valakitől. Elsétáltunk átvenni a csomagot, és nagyon meghatódtam, mert egy pécsi barátnőm, Dalma küldött nekem saját készítésű apróságokat, direkt azért, mert tudta, hogy állok a születésnap-parával, és elhatározta, nem hagyja, hogy rosszul teljen. :) Volt a csomagban két karkötő, egy filcfigura, egy nagyon-nagyon finom tea, és egy képeslap, gyönyörű sorokkal. :) Szóval a kilencedikét is beragyogta a szívet melengető öröm, boldogság.

Szombaton, tehát tizedikén Sanyival elmentünk napközben a Game Up Pubba, és nagyon jól éreztük magunkat. :) Este pedig átjött öcsim, hogy együtt nézzük a Dal című műsort, és ő is felköszöntött.
A családdal úgy beszéltük meg, hogy február 15-én beülünk ebédelni a Trófeába, és együtt megünnepeljük a februári ünnepelteket (bátyámnak ugyanis 25-én, anyunak meg 28-án van a születésnapja). Eszméletlenül jó volt, mindenki örült egymásnak, az ajándékoknak is, aztán meg jól bekajáltunk. :) Szóval engem ekkor köszöntött meg a családom. :)
És zárásként ma feljött hozzám egy másik kedves barátnőm, hogy utólagosan felköszöntsön, tőle is nagyon édes ajándékokat kaptam, és tök jól elbeszélgettünk meg nevetgéltünk. :)

Mindent összegezve: gyönyörű és szeretetteljes volt a születésnapom. Rengeteg szeretetet, törődést kaptam, ami meghatott, emellett felülkerekedtem a démonaimon, szembeszálltam önmagammal, végre sikerült egyszerűen csak elvárások és görcsösség nélkül hátradőlni, és szívből örülni mindennek: egy-egy jó szónak, egy ajándéknak, a szeretteimnek, annak, hogy ennyien szeretnek és gondoltak rám.

Köszönöm mindenkinek, aki fogta a kezemet, és hozzátett ahhoz, hogy ez az ünnep végre tényleg csodaszép legyen!

2018. január 29., hétfő

Mélypont


Tegnap összeomlottam.

Nem igazán tudom, mi történik velem, ezért írni is rohadt nehéz. De beszélnem kell, még ha az utolsó erőmmel is.
Hosszú ideje megint eldurvultak a rémálmaim. Tegnap valamikor délelőtt vagy kora délután, nem tudom pontosan, mikor, de azt álmodtam, hogy munkába álltam valahol, és megalázott a főnök, meg magamra voltam hagyva. Sírva ébredtem fel. Ez a munka-kérdés engem iszonyatosan megvisel, mert rettegek az egész témától, félek, hogy megint bántani és alázni fognak, hogy nem bírom el a terhet, félek az emberektől - így viszont ki vagyok szolgáltatva, hiszen nem tudom eltartani magam.

Ez az álom és a vele járó állapot az egész napomra rányomta a bélyegét. Aludtam és sírtam felváltva, ebből állt a nap. Amikor késő éjjel egy komolyabb sírógörcs elkapott, hiába kértem Sanyi segítségét, nem tudott mit kezdeni velem. Ehhez hozzátartozik, hogy az utóbbi időben ő sincs jól lelkileg. Eddig, ha rosszul voltam, legalább éreztem a támaszát, most azonban ijesztően magányos lettem. Olyan volt, mint régen, amikor sírtam és segítségért kiáltottam, de csak néztek rám felülről, és egyedül voltam.
Ahogy zokogtam, és láttam az ágyam szélén ülő Sanyi meggyötört arcát, amiről én tehetek, ott elpattant valami bennem. Éreztem, hogy süllyedek, zuhanok, kétségbeesetten kapálóztam, utolsó mentsvárként felhívtam anyut, és elsírtam neki mindent.

Közben... Eltűnt belőlem az élni akarás. Zokogva nézelődtem körbe a szobában, és mintha minden megszűnt volna körülöttem. Egyetlen dolog lebegett előttem túlságosan élesen: az, hogy életképtelen vagyok. Az, hogy nincs értelme folytatnom a küzdelmet. Hogy sosem lesz jobb. Bekerültem egy sötét burokba, ahová nem jutottak el a szeretteim arcai, a hobbik, az álmaim, semmi. Csak annyit láttam kristálytisztán, hogy vége van. Hogy innentől kezdve az életben maradás csak fölösleges időhúzás, mert soha nem leszek elég jól, hiába próbálkozom minden erőmmel. Sosem leszek elég a világnak, önmagamnak, egy örök küzdelem marad minden. Sosem lesz gyerekem. Pedig nagyon szeretnék. Sanyi is be fog sokallni tőlem.

Néhány hónapja tettem magamnak egy fogadalmat, miszerint ha az öngyilkosság mellett döntök, azt tényleg úgy fogom kivitelezni, hogy a lehető legkisebb esély maradjon a túlélésre. Mert nem akarok többé pszichiátrián kikötni, ahol csak bezárva tartanak, de nem segítenek. Mert ha öngyilkosság, akkor az már tényleg legyen a vége ennek az egész ocsmány, mocskos masszának.
Tegnap éjjel nagyon kevés választott el attól, hogy megtegyem ezt a lépést. Alig éltem belül. Már csak olyan gondolatokkal tudtam magam visszatartani, hogy el fognak tűnni a szavak, nem hallok több dallamot, csak a Semmi marad. Végül öcsi addig beszéltetett interneten keresztül, meg tartotta bennem a lelket, ameddig el nem tudta erről valahogy terelni a figyelmemet.
Rettegek magamtól. Nem akarom feladni, de most fáj minden perc, lélegzetvétel, inger. És egyedül vagyok, mert a szeretteim tehetetlenek. Most tényleg azt érzem, hogy csak egy rohadt időhúzás az életem. Próbálkozhatok még x évig, de nem lesz jobb. Mindig vissza fogok zuhanni. És minden visszazuhanás után egyre kevesebb erőm marad kimászni.

Még itt vagyok. Még lélegzem. De annyira fáradt vagyok...

2018. január 10., szerda

Próbálkozom

De nem könnyű. Baromi fáradtnak és kimerültnek érzem magam. Igyekszem azt mondani, hogy jól vagyok, de félek, hogy esetleg megint megindultam lefelé. A november és a december nagyon húzós volt, talán most jön ki annak a két hónapnak a hajtása. Sokat alszom, gyakran délután is kidőlök, és nincs erőm semmihez. Sajnos az írással is megakadtam néhány napja. Órák telnek el felesleges dolgokkal, hülyeségeket nézek és olvasok a neten, és ezek pluszban leterhelik az agyamat. Ráadásul megint napi szinten jönnek a rémálmok. Nagyon rossz ez így.

Elkezdtem feltölteni az internetre a befejezett regényemet, de még egyelőre arra sem kapok különösebb visszajelzést. Igaz, még csak két fejezet van fent, és mindenképpen fel fogom az összeset tenni, de nehéz úgy, hogy senki nem kíváncsi rám. Igazából akármit alkotok, ez van. Senki nem hallgatja az albumaimat, ezzel már megbékéltem, mert rétegzenét játszom, nem olyat, ami könnyen befogadható. Az írásaimat évekig senki nem látta rajtam kívül, mert egyet sem tudtam befejezni, ezért csak a saját szórakoztatásomra születtek. De amikor lett két befejezett novellaciklusom, arra sem volt a kutya sem kíváncsi. Félő, hogy a regényemmel is ez lesz. És akármennyit írok utána, azok is erre a sorsra jutnak majd. Persze, az ember elsősorban a saját örömére alkot, de nagyon rossz tud lenni, hogy megosztanám a saját kis művemet másokkal, és vágyom rá, hogy másnak is örömet nyújtsak vele, de nem vevő rá senki. Nem tudom, mi lehet a baj. Gondolom, az is benne van, hogy az emberek sietnek, dolgoznak, tanulnak, nincs annyi idejük, mint nekem, aki itthon van egész nap. Ez van. Úgy tűnik, meg kell vele békélnem, hogy az én világomba senki nem kér belépést.

2018. január 3., szerda

Milyen volt 2017?


Mostanra pihentem ki magam annyira, hogy leüljek bejegyzést írni. A Youtube-csatornámra is szeretnék majd új videót csinálni, de eddig kétszer ültem neki, és mindkétszer töröltem az eredményt, mert nem voltam vele elégedett. Na, majd talán holnap összejön.

Az elmúlt napokban csináltam magamnak egy kis leltárt a 2017-ről, mert egyszerűen nem tudtam megmondani, hogy ez most jó év volt vagy rossz. Általában tisztán szoktam látni, mikor milyen évet hagyok magam mögött, de most valahogy minden zavaros volt.
A 2017-es évet szerencsére nagyban jellemezte az alkotás: sok dalt írtam, elértem a bűvös 300-at saját dalszövegek terén, három albumot adtam ki, befejeztem egy novellaciklust, és év végére az első regényem is megszületett. Emellett újult erővel nekiültem a Ladies in Rock magazinomnak, sok új cikk született, és több interjút is készítettem énekesnőkkel. Örömmel és elégedettséggel tekintek vissza ezekre az eredményekre.

A regényírás közben rengeteg dolgot megtanultam, amiknek a későbbiekben is hasznát veszem - olyannyira, hogy már több ötletet is felvázoltam a folytatáshoz, és jelenleg írom a második kötetet. :) Tehát, ha minden jól megy, a 2018 a regényírás éve lesz. Remélem, kitart a lelkesedésem, és azt is, hogy ha majd elkezdem feltölteni őket az internetre, lesznek olvasóim.
Számomra talán ez a legörömtelibb, hogy végre befejeztem egy regényt. Tizenvalahány megkezdett történetem kallódik a számítógépen, és egyszerűen nem értettem, miért nem sikerül egyet sem befejezni. Már kezdtem feladni a reményt, hogy valaha is sikerül teljesíteni ezt a küldetést. Emlékszem, 2014-ben egy barátunkkal is beszélgettem erről, hogy ez az egyik szívfájdalmam, aztán egy játék keretén belül az volt a feladata, hogy felvázolja, milyennek látja az életemet öt év múlva. Akkor viccesen megjegyezte: "remélem, öt év múlva már befejezel egy rohadt regényt." Jót nevettünk rajta.
Erre most, hogy készen van az első regényem, mosolyogva gondolok vissza.

A másik, amivel nagyon elégedett vagyok, a Lebegés című albumom. Ez lett az eddigi legelvontabb és legsötétebb darab, hiszen a rémálmaimról és az általuk megért érzésekről szól. Míg a többi albumomnál már megvoltak a kész dalszövegek, amiket csak meg kellett zenésíteni, addig a Lebegésnél minden menet közben született. Csak a témák voltak meg, minden mást rögtönöztem. Ez az eddigi albumaim közül a kedvencem.

Voltak persze mélypontok is 2017-ben, haláleset, rossz időszakok, de összességében nem volt ez rossz év. Nagyon örülök, hogy a kreativitásom kellőképpen kiteljesedett, és ezt az utat szeretném idén is folytatni.
Sokat segített, hogy 2017-ben vezettem egy pozitív naplót, amibe minden nap leírtam legalább egy jó dolgot, ami aznap történt. Ha csak annyi, hogy elmosogattam, akkor azt. Ez oda-vissza működött, mert egyrészt jobban figyeltem a jó dolgokra, másrészt motivált is, hogy minden nap csináljak valamit, amit aztán este beleírhatok a naplóba. Idén is folytatom ezt a szokást.

Szóval ez van most: írok, és vezetem tovább a magazint.

Még egyszer boldog új évet kívánok nektek! Jöjjön az a 2018! :)

2017. december 31., vasárnap

2017

Elérkeztünk hát az év utolsó napjához.

Nem tudom, mit érzek. Régebben sokkal tisztább volt számomra, jól vagy rosszul telt-e egy év. Voltak a nagyon szuper évek, az okádék évek, és azok az évek, amik pont fele-fele arányban alakultak (például 2007 első fele borzalmas volt, a második fele csodaszép, míg a 2012-es évnél fordítva).
Ez a 2017-es év olyan meh. Annyi rémlik, hogy a 2016-os év elég nehézkes volt, és valamiféle javulást vártam ettől a 2017-től, de ez nem következett be. Nem tudok mit mondani. Persze fellapozhatnám a naplómat, mi minden történt, kiemelhetnék jót is, rosszat is.
Jelenleg nincsenek szavaim. Próbálok értelmes gondolatokat összeszedni, de fáradt vagyok.
Majd ha erőre kapok, január első napjaiban megpróbálok írni egy rendes összefoglalót 2017-ről.

Minden kedves olvasómnak, követőmnek boldog új évet kívánok!

2017. december 23., szombat

Ünnepek

Sajnos idén nem igazán ért el hozzám a karácsonyi hangulat. Voltak rövidebb pillanatok, amikor kicsit elkapott, de alapvetően nem vagyok a legjobb formámban. Lassanként azért alakulok, úgy érzem, túl vagyok a nehezén, de nem az igazi. Az mindenesetre jól jött, hogy Sanyi erre a hétre szabadságot vett ki, így el tudtuk intézni az ajándékok beszerzését meg ilyesmiket. Kedden voltunk karácsonyi vásárban, az jó volt. Szerdán pedig feljött hozzánk két barátunk, megajándékoztuk egymást és társasoztunk. Azt is élveztem.
Viszont most inkább csak lehúzott a közelgő karácsony, minthogy feltöltött volna. Frusztrálttá tett, hogy minden az utolsó pillanatokra csúszott, hogy Sanyi múlt héten ügyelt és a két ünnep között is fog, meg nem volt kedvem semmihez. Azért szerencsére viszonylag hatékonyak voltunk, gyorsan meglettek az ajándékok, és a nagybevásárlást is célirányosan végeztük. Ami elszomorít, hogy Sanyi lebetegedett, szegénykém köhög, fújja az orrát, és gyenge a közérzete. Félő, hogy meg is fertőzött, mert kicsit gyenge vagyok ma.
Azért vannak jobb pillanataink, például a csomagolást és a sütögetést is együtt csináltuk, és közben jókat nevettünk.
Holnap szenteste kettesben, aztán 25-én a családomhoz megyünk. 26-án pihenés, 27-től Sanyi ügyel. 29-én öcsivel együtt bevásárolunk, és a szilvesztert vele meg Ricsi barátunkkal töltöm, illetve Sanyi is félig-meddig részt vesz rajta, ha éppen nincs elhavazva az ügyeletes teendőkkel.
Ami még jó, hogy megyeget az írás, lassan befejezem az első elkészült regény átolvasását, javítgatását, és közben már elkezdtem írni a folytatást. Van egy csomó ötletem a későbbiekre is.

Ez van most.
Boldog karácsonyt mindenkinek!

2017. december 9., szombat

Aránylag rosszul

Na, megpróbálom összekaparni magam egy bejegyzés erejéig, és leírni, mi van velem mostanában.

Jó hír, hogy az előző bejegyzésben említett regényt sikerült befejeznem. Nem volt egyszerű időszak, ám nagyon sokat jelent számomra, hogy annyi év vágyódás után végre sikerült befejeznem egy regényemet. Mert mindig csak belekapok, aztán elszáll az ihlet, ezért nagyon sok megkezdett történet kallódik a laptopomon.
Nagyon sok mindent megtanultam ennek a regényíró kihívásnak köszönhetően, és ezek a kis tudások később is hasznomra válnak, ha újabb regényt szeretnék megírni. Hogy csak néhányat említsek:
- A mindennapos írás fontossága. Azzal, hogy akár nulla kedvvel és összeszorított szájjal, de minden egyes nap leültem megírni a napi adagot, nem estem ki a történetből, és megmaradt az ihlet.
- Az időintervallum belövése. Ez nem volt mindig egyszerű, hajlamos vagyok az olyan apróságokról, mint helyszín, idősík, nemes egyszerűséggel elbambulni, ha írok. Itt már a legelején kitaláltam, hogy májustól augusztusig fog lejátszódni a történet, és ezt többször is a szemem előtt kellett tartanom, hogy rendesen haladjak.
- Helyszín. Nagyon sokat segített, hogy létező helyekről írtam, olyanokról, amikhez kötődöm, vagy már jártam ott. Így sokkal közelebb került hozzám a történet, hiszen láttam a szemem előtt a helyszíneket, ezáltal nagyobb kedvvel írtam ezeket a jeleneteket.
- Vázlatok. Úgy kezdtem bele, hogy volt egy elképzelésem, nagyjából miről fog szólni a regény, hol kezdődik, mi lesz a vége. Először csak írtam, ami eszembe jutott, hiszen ez a kihívás egyik legfontosabb pontja: nem kell aggódni a cselekményen, csak írni, mesélni. Volt egy dokumentum, ahová a menet közben eszembe jutó ötleteket jegyzeteltem, és amikor már nagyjából körvonalazódott, merre halad a sztori, mit szeretnék még beleírni, akkor megfogalmaztam magamnak egy cselekményvázlatot. Utána már szépen alakult magától, hogy minek mikor kell megtörténnie a történetben.

Nagyon elégedett vagyok a végeredménnyel. Persze még átolvasásra szorul, ez egyfajta első kézirat, amit még szeretnék kitisztult fejjel átfésülni, hibákat javítani, ilyesmik. De ha minden jól megy, januártól elkezdem feltölteni a netre, és akkor elolvashatja az, akit érdekel.

Az állapotom sajnos most már két-három hónapja stabilan rossz. Az alvás még jobban felborult, erőtlen és nyűgös vagyok, többször jelentkeznek kisebb-nagyobb pánikrohamok, az utcára nem bírok egyedül kimenni. Gyűlölöm ezeket a napokat. Azt hiszem, pihennem kellene, de nem tudom, hogy kell, minden baromság megtapad az agyamban, és teljesen összekavarodik bennem minden.
Nem tudok most többet írni, mert még ez is felemészti a kevés energiámat. Remélhetőleg az ünnepek alatt majd feltöltődöm kicsit. Karácsony előtti héten Sanyi szabadságon lesz, szóval együtt tölthetünk egy kis időt nyugisan. Jövő szombaton pedig színházba megyünk. Azt is várom már.

Szóval nincs mit szépíteni, rosszul vagyok, de nem vonok le ebből messzemenő következtetéseket. Ez most ilyen. Lesz majd jobb. Csak meg kell találnom a módját, hogy visszaépítsem magam.
A regényemnek mindenesetre nagyon örülök, és vannak terveim a folytatáshoz.

2017. november 3., péntek

Vagyok

Kicsit zavaros ez az időszak, amolyan egyszer fent-egyszer lent. Sok érzelmi mélyrepülést megéltem az utóbbi hetekben, de azért egyik sem olyan nagyon vészes. Egyedül az volt durva, amikor arról álmodtam, hogy kisbabám született Sanyitól. Erről a Határeset youtube-csatornán beszéltem a legutóbbi videómban.
Ezen a héten Sanyi szabadságon van, úgyhogy végre kicsit együtt lehettünk. Két barátunkkal is összefutottunk a városban, vasárnapra pedig a szüleimet invitáltuk meg magunkhoz. Haladunk a rendrakással is, meg vettünk nekem új farmert és téli cipőt.
Továbbra is vezetem a magazint. Emellett kipróbálom a NaNoWriMo kihívást, aminek az a lényege, hogy novemberben meg kell írni egy 50000 szavas regényt, minden nap 1667 szó. Belekezdtem, meglátjuk, mire jutok vele. Mindenesetre ha a november folyamán ide nem írok bejegyzést, az emiatt lesz, mert azért elég melós a dolog, plusz a magazint is viszem, és nem valószínű, hogy marad energiám a blogra. De azért igyekszem.
Most nem tudok többet írni. Volna miről, de nem megy. Majd igyekszem összeszedni magam... Csak gondoltam, azért bejelentkezem, hogy élek.

2017. október 12., csütörtök

Küldetés teljesítve!

A változatosság kedvéért most fizikai értelemben nem vagyok jól. Bekaptam egy vírust, megy a köhögés, orrfújás, a hangom meg olyan rekedtes, hogy Charlie is megirigyelhetné. Igyekszem kúrálni magam, és pihenni.

Na, de nem erről akartam írni, hanem a múlt hétvégémről. Péntek estétől vasárnap délutánig Sanyi családjánál voltunk Móron. Rendeztek a városban bornapokat, volt mindenféle vásár, néptánc, koncertek, ennek apropójából invitáltak meg minket Sanyi szülei. Két okból féltem ettől a hétvégétől:
- Az eddigi négy évben sajnos valahogy mindig olyan szerencsétlenül jött ki a lépés, hogy Sanyi szülei csak rosszabb állapotomban láttak. Ez már baromira frusztrált. Szerettem volna, ha végre úgy is találkozunk, hogy nem kapnak el random sírógörcsök, nem zárkózom be órákra a szobába, hanem aránylag jól vagyok.
- A másik, hogy amikor Mórra költözött a család, én még nagyon a kezdetleges állapotában láttam a házat. Térdig voltak a teendőkben, gyakorlatilag szétverték és újjáépítették a hely nagyját. A kopár, átdolgozás alatt álló ház rémisztő emlékeket keltett bennem, aminek csúnya vége lett (sírógörcsöket kaptam, és hajnalban kellett hazautaznunk Sanyival az állapotom miatt). Azóta nem mertem kimenni hozzájuk Mórra. Ez az eset 2016 áprilisában volt, tehát azóta már sok idő eltelt, és Sanyi, aki egymagában persze el-ellátogatott a családjához, rendszerint jelentette, hogy jól haladnak a házzal.
Most már szinte teljesen elkészült. Ahogy este megérkeztünk, és beléptem a helyiségbe, nagyon megnyugodtam. Iszonyat szép és otthonos lett az egész! Magamhoz képest könnyen megtaláltam a helyemet, és feloldódtam.
Nagyszerű volt a hétvége. Most először végre jól voltam, elcseverésztem a többiekkel, és nem éreztem, hogy feszengenék. Viszonylag sok időt töltöttem a családdal, csak egy-egy órácskára vonultam vissza a szobánkba, azt is leginkább a magazinom szerkesztésével töltöttem el. Valahogy olyan kellemes, családias volt a légkör, amihez hozzátett, hogy ott lakik most Sanyi húgának a kis családja (férj és kisbaba), és ők is nagyon édesek meg aranyosak. Minden a helyén volt, nem húztam fel magam semmin, bírtam a tömeget a bornapokon, sőt, kifejezetten élveztem a kiruccanást. Néztünk néptáncos előadást, nagyon tetszett!
Szóval VÉGRE ez is kipipálva! Már komolyan frusztrált, hogy Sanyi családja csak a rosszabb oldalamat látja. De ez most tényleg annyira jó volt, remekül éreztem magam, és ezentúl nagyobb kedvvel és lelkesedéssel kísérem el Sanyit Mórra :)

2017. október 2., hétfő

Szomorúan

Ma van a negyedik évfordulónk Sanyival. És én nem érzem jól magam.

Igazából már hetek óta nagyon ingadozó a hangulatom. Emellett pont pénteken, a hétvégi kiruccanásunk előtt egy nappal volt Sanyival egy nehéz beszélgetésünk, persze megint ugyanoda lyukadtunk ki, hogy ő fél az elköteleződéstől, neki nem elég, amit én nyújtani tudok, stb. Aztán ugye jött a korrigálás, hogy igazából ő sem érzi jól magát a bőrében, nagyon nem, és ha ezt firtatni kezdem, kínjában bennem keresi a hibát. Mindegy. Most ő is szakemberhez fordult segítségért, meglátjuk, mire jutnak.

Négy év sok idő. Mindkettőnknek ez a leghosszabb kapcsolata, és rengeteg minden áll a hátunk mögött. Sokszor emlékeztetnem kell magam, hogy mi nem egy átlagos pár vagyunk, egészen más jellegű problémákkal kell nap mint nap szembenéznünk, mint másoknak. Ezért el kell fogadnom, hogy nem úgy és nem olyan gyorsasággal történnek az "elvárt" dolgok, mint a többi párnál, gondolok itt főleg esküvőre, gyerekekre, közös jövőre.

Nem érzem jól magam. Fáradt vagyok, kimerült és nyűgös. Itt vagyunk Cegléden harmadik napja, egy négy csillagos szállodában, van wellness, finom kaják. De nem sikerült lecsillapodnom, megnyugodnom ezekben a napokban. Nem tudtam ellazulni. Idegesítenek a vendégek, akik még itt vannak, az emberek jelenléte. Folyton megterhelve érzem az agyamat, néha még az is megőrjít, ha órákon át ugyanaz a dal jár a fejemben.
Nem szoktam már másokhoz hasonlítani magamat és a sorsomat, mert fölösleges. De ahogy ma elnéztem egy sugárzó arcú párocskát egy pici babával, az jutott eszembe, bárcsak másvalaki lehetnék. Bárcsak nem lennék én az én. Bárcsak lenne elég erőm a mindennapokhoz, a jövő építgetéséhez, vagy legalább látnám, merre haladok. Utálom az elhízott testemet, a zavart fejemet, a kiszámíthatatlanságot, az alvászavarokat, azt, hogy nem tudom, melyik nap milyen állapotban ébredek, hogy akármit teszek, akárhogy küzdök önmagammal, soha nem leszek elég jó erre a világra. Hogy úgy érzem, versenyt futok az idővel, az élettel nap mint nap, minden ébredéskor le kell gyűrnöm a rám telepedő nyomottságot, és tenni valamit, amivel egy picit beljebb vagyok, csinálni és csinálni minden nap, csak sikerüljön elmosogatnom, csak egy cikket szenvedjek ki magamból... És csak megyek, megyek, erőlködve, de csinálom, aztán szembesülök azzal, hogy ez még mindig édeskevés az élet nevű förtelemhez, és ilyenkor összeesem.
Sosem leszek elég jó, elég erős, mindig lesz valami, amit szarul csinálok, mindig meg fogom kapni, hogy ez még mindig nem elég. Félek, az egész hátralévő életem azzal fog telni, hogy megpróbálok életben maradni és helyt állni. Az egész életem csak próbálkozásból és erőlködésből fog állni.

Nagyon fáradt vagyok...