2014. december 18., csütörtök

Meg nem fogant élet



 Nehéz napokon vagyok túl. Illetve az, hogy túl vagyok, nem teljesen igaz. Még tart. Még fáj.
Írnom is nehéz róla.
Itt ülök hosszú percek óta, és próbálom megfogalmazni. Nem megy. Most megpróbálom gyorsan, tényszerűen leírni. Leírom. Csak szavak. Leírom.

Késett egy hetet a menstruációm, és olyan tüneteim voltak, amely alapján a nőgyógyásznak is az volt az első felvetése, hogy gyermeket várok.
Kerek egy hét késés után nagyon erős fájdalmakkal jött meg.
Hétfő reggel a petefészkemen egy bevérzett cisztát találtak.
Szerdáig tartott, mire elvégeztek olyan vizsgálatokat, amelyek kiderítik, van-e baba (akár méhen kívül), vagy nincs.
Csak szerdán derült ki, hogy nincs.
Szerdáig "várandós" voltam. Sosem éreztem még ennyire közel. Évek óta vágyom egy gyermekre.
De persze nem. Nincs ott semmi, nem is volt.

Nem tudok beszélni róla. Sokan meg sem értenék. Ezt inkább a nők érezhetik át. A párom, a fiúbarátok nem. Ezért igazából felesleges lenne elkezdenem belemenni a témába, leírni, mit éltem át az elmúlt napokban, milyen gyönyörű érzések voltak bennem, amikor már kezdtem hinni, hogy van baba.
Nincs. Nem is lesz még évekig.

Szenvedek a testi-lelki fájdalmakkal, erőtlen vagyok, hányinger kerülget, folyton alszom. Nem érdekelnek a közelgő ünnepek. Nem érdekel semmi.
Túl vagyok a csoportterápia második blokkján, és azt hittem, megerősödtem. Jó ideje nem utálom magam, és nincsenek zavaros gondolataim. Több félelmemmel is szembenéztem mostanában, és a terápiákon is megdicsértek.
De ez most hazavágott.
Még sosem tréfált meg ilyen undorító módon a szervezetem.



Tudom, hogy nevetséges, de gyászolom a meg sem fogant gyermekemet. El nem tudjátok képzelni, milyen az, vágyni Rá, éveken át, szembenézni azzal, hogy még nem, még nem vagyok elég erős, még várni kell, még törékeny vagyok, még a párkapcsolatom sem tart ott, még ez nem jó, még az nem jó. És most... most először éreztem azt, hogy vagyok hozzá elég erős. Szinte kézzelfogható volt. Végre itt van, eljött, mert jönni akart... de nem. Nem.

Viszlát, kis csöppség, gyönyörű álom voltál...

2014. november 24., hétfő

Csak egy újabb rémálom...


Miért nem tudok szépeket álmodni, réten szaladgálásról, pillangókergetésről, bárányfelhőkről? Miért kell nekem menetrendszerűen borzalmas, iszonyatos képeket látnom alvás közben?!

Az utóbbi időben megint besűrűsödtek a rémálmok, de eddig hősiesen tűrtem. A ma éjjel azonban tényleg megtette a hatását. Gyilkosság, gyilkosság, gyilkosság. Az egyikben egy körözött bűnöző szerepelt, aki megfenyegette a családomat, hogy ki fogja végezni őket. Meg is mondta, melyik éjszaka csap majd le rájuk, én pedig aznap zokogva hívogattam őket, hogy jöjjenek el hozzám. De közben kiderült, hogy a gyilkos az én lakhelyemről is tud... Aztán valahogy azt a bűnözőt sikeresen elkapták a tervezett gyilkosság napján, de mire megkönnyebbültünk volna, beleszaladtunk egy másik gyilkos karjaiba... aki elhitette a családdal, hogy jó ember, de nekem gyanús volt, és aztán rajta is kaptam, amint agyonver valakit... :'(
A következő álom egy visszatérő elemmel indult: repültem, méghozzá el a gyilkosságok helyszínéről. Miközben minden erőmet bevetettem a repülésbe, jeleneteket láttam a második gyilkos tetteiből, amelyekben rendszerint magához édesgeti az áldozatot, aztán különféle módokon végez vele. Mindegyik szépen indult, aztán átfordult ocsmányba... egy maradt meg ezek közül, amikor egy kislánnyal lovagolt, de aztán valamivel megzavarta a lovát, így a kislány egyenesen vérengző kutyák közé vágtázott, akik aztán... :'(
Utána továbbrepültem, gyakorlatilag menekültem, és gyönyörű tájakat láttam. Egy szigeten aztán leereszkedtem, de ott pedig egy párost láttam, ahol a lány szerelmesen simult a fiúhoz, ám a srác közölte vele, hogy meg kell ölnie... amint átláttam, hogy vízbe fogja fojtani a lányt, rögtön elrepültem, menekültem a látványtól, de a hangokat hallottam... a segélykérést, a könyörgést, a fiú kegyetlen hangját, a fuldokló hangokat, a vízcsobbanást...
Onnantól akármerre repültem, gyilkosságot, bántalmazást láttam, és pánikszerűen csapkodtam tovább, hogy minél messzebb kerüljek.
Olyan sokkos állapotban ébredtem, hogy a mosdóba is alig mertem kimenni.
Dél van. El kellene kezdenem a napot, de még fojtogat az a rettegés, amit alvás közben átéltem. Álom volt, álom volt, álom volt...

2014. november 17., hétfő

Jobban


Ajj, nem jó ez így, hogy lassan egy hónapja nem született bejegyzés a blogba. Pedig megfogadtam, hogy nem csak nyavalygódoboznak fogom használni ezt a helyet. Arról is be szeretnék számolni, ha jobban vagyok. Mert most jobban vagyok!

Úgy két-három hete talán, de javult az állapotom. Gyanítom, ennek a gyógyszerekhez is köze van, pontosabban ahhoz, hogy abbahagytam egy erősebb nyugtató szedését, és gyengébbre váltottam. Azóta sokkal jobb, és nagyon várom a napot, amikor már a gyengébbet is elhagyhatom. Sajnos most még kell, de nagyon jól haladok. :)
Használnak a csoportterápiák is, érdekes technikákat tanulunk, látok bennük fantáziát, és tényleg segítenek, amikor olyan a helyzet. Vannak terveim, és igyekszem kis léptekkel, de haladni az áhított irányba. Úgy érzem, minden a helyére fog kerülni.
A csoportterápiát nézve körülbelül félidőnél vagyok, és már most sokat javultam, tehát bizakodva tekintek előre. Amellett nagyon várom a karácsonyt is! Egyrészt mert a kedvenc ünnepem, másrészt idén először nem a családommal töltöm a szentestét, hanem a párommal kettesben. Ez egy nagyon új, nagyon izgalmas dolog, szívmelengető érzés belegondolni. Aztán 25-26-án az én családommal ünnepelünk, két ünnep között pedig a párom családjához utazunk Egerbe.

Jó lesz! :)

2014. október 21., kedd

Erőtlen



Két-három hete beragadtam a depresszió egyik legundorítóbb tünetébe, amit egy külső szemlélő lustaságnak lát. Vagyis az erőtlenség. De olyan durván erőtlenség, hogy felkelni is nehéz. Tudom, ez valamiféle költői túlzásnak tűnik, de nem. Ez tény. Elmesélem, hogy telnek mostanában a napjaim.

Előző este rendszerint elhatározom, hogy felkelek korán reggel a párommal együtt, és megreggelizem, beveszem a gyógyszereket, cikket írok, takarítok, hasznos dolgokat csinálok. Aztán eljön a reggel. Hallom a páromat készülődni, de képtelen vagyok megmozdítani a végtagjaimat, még a szememet sem tudom nyitva tartani. Halványan érzékelem, ahogy elköszön tőlem, és elindul dolgozni, aztán visszahúz a sötétség, én pedig belezuhanok. Ez azért sem túl szerencsés, mert ilyentájt vannak a legdurvább rémálmaim. De képtelen vagyok tenni ellene.
Úgy délelőtt tíz-tizenegy tájékán, többszöri próbálkozás után sikerül huzamosabb ideig nyitva tartani a szememet, majd kikászálódni az ágyból. Asztalhoz ülök, bekapcsolom a gépet, de továbbra is úgy érzem, mintha ott maradtam volna az ágyban, képtelen vagyok gondolkodni, erőtlennek érzem a karjaimat, lábaimat, üresnek a fejemet. Aztán mégis megpróbálok gondolkodni, és végigfuttatom magamban a lehetőségeket. Cikket kell írni. Van sok téma is. De elfáradok, mielőtt elkezdeném.
Takarítani kellene. A mosogatás még úgy-ahogy összejön, de aztán úgy rogyok össze, mintha kilométereket futottam volna. Le kellene menni az utcára, kenyeret venni, vagy csak tenni egy sétát, friss levegőt szívni. De ahhoz fel kéne öltöznöm, és az külön erőgyűjtést igényel, ami megint csak kudarcba fullad.
Akkor legalább itthoni ruhát vegyél fel. Moss hajat, csúnya vagy.
De ahhoz sincs erőm, hogy felemeljem a karjaimat, és ledobjam magamról az ócska, kinyúlt hálóingemet, amiről ingerülten szedegetem le a hajszálaimat.
Ha csinálok valamit, tuti bénázom. Kiöntöm a tejet, leejtem a poharat, és ezen csak felhúzom magam. Felmérem, milyen hasztalan vagyok, és ettől még rosszabb. Nem találkozom senkivel, ha mégis megbeszélek valamit, lemondom, és emiatt bunkónak tűnök. Képtelen vagyok elmagyarázni az embereknek, hogy még átöltözni sincs erőm, nemhogy elmenni egy találkozóra. Pedig próbálok küzdeni ellene, de legyőz ez a tehetetlen fáradtság. Elbújok az ágyamban, és az egyetlen, ami megnyugtat kissé, a puhaság, a párnák, takaró és plüssállatok melengető ölelése, amelyben lassan elszenderedem, és csak alszom, alszom...

Győzködöm magam, hogy ez is el fog múlni. De egyelőre masszívan tart.

2014. október 9., csütörtök

Rosszabbul



Kissé visszaestem. Azt hittem, egy-két nap és elmúlik. De már lassan két hete tart. Egyre rosszabbul érzem magam. Talán mert amit kitűztem célként, lassan indul be. Talán mert naphosszat egyedül vagyok. Talán mert nem találom a helyemet. Egyre inkább azt érzem, hogy ennek a világnak sosem leszek elég jó. Mindig lesz egy nagypofájú, aki szerint máshogy kellene csinálnom, aki megmondja a tutit. Nem érdekel. Már rég nem. A saját világomban próbálom megtalálni a helyemet, de már régóta átépítés alatt áll.
Legszívesebben abbahagynám a csoportterápiát is, mert nincs erőm hozzá. Persze tudom, hogy nagyon nagy hiba lenne, mert akkor aztán merre tovább? Hol lenne a kiút? Akkor még annyi esélyem se lesz meggyógyulni.
Igen, itthon ülök, és túl sokat foglalkozom magammal - magammal, akit szívből utálok. Valakik szerint erős és bátor vagyok, szeretném én is annak érezni magam. Néha elhiszem. Néha pedig csak egy rohadt színjátéknak tűnik az egész.
Nincs mit mondanom. Fogy az erőm. Ha feladom, minden véget ér, és nem lesz hová mennem. De most sincs.

2014. október 1., szerda

Villanások



Elnézést az előző posztomért. Azóta sikerült túllendülnöm a holtponton, jobban vagyok. Sajnos a karom nem úszta meg, kapott néhány vágást - ez nem kérkedés, és lehet, hogy hallgatnom kellene róla, de ami történt, megtörtént. Része ennek az egésznek. Tény. Nem örülök neki, hogy ennyire hagytam magam elgyengülni, velem önsebzés többévente egyszer ha előfordul, nem jellemző - de most... ez van.

Valami fura történik velem az elmúlt napokban. Erre így, ilyen formában még nem volt példa. Öt napon belül háromszor fordult elő olyan eset, hogy a semmiből bevillant egy-egy rossz emlékkép. Egy szituációtól, egy mozdulattól. Ezekre tényleg a villanás a legjobb szó. Maga a kép átszalad, de a vele járó érzés, az, amit akkor éltem meg, amikor megtörtént, lebénít belülről.
Lehet, hogy ez így nem túl érthető. Mondok példát.
A párom az ölemben feküdt, felemelte a fejét, és úgy, fekve, kissé nehézkes pózban ivott a söréből. Erre hirtelen megjelent előttem egy kép az általános iskolából, amint éppen iszom, az egyik rohadék srác mögém lép, elkapja az üveget, és nyomja nekem, én meg erősen koncentrálok, hogy ne nyeljek félre, ne adjam meg neki az örömet.
Párom viccesen hátrahúzta a lófarokba fogott hajamat. Bevillant, ahogy az egyik volt barátommal összeverekszünk, és tépi a hajamat.
És a múlt szombaton, amikor összeomlottam, akkor is egy emlék általi nyomás kergetett bele az egészbe. Buli volt nálunk, születésnapot ünnepeltünk, de én aznap már alapból rosszul keltem, rémálmaim voltak. Ez az egész napi kedélyállapotomra rányomta a bélyegét, emiatt nem vettem részt a buliban, inkább elvonultam a szobámba. Nem lett volna baj. Csak meg voltam zuhanva, szeretetéhség gyötört, rosszul éreztem magam, és órákig egyedül ültem a négy fal között, míg a másik szobából áthallatszott a nevetés, a zene. Láttam a hetedik osztályos énemet, ahogy az ágyba gubózva sírok, miközben a másik szobában a többiek rajtam nevetnek, és az egyik osztálytársnőm fenyegetőzik, hogy ezzel még nincs vége.

Ezek olyan képek, amiken nem szoktam már rágódni, rég eltemettem magamban. Elfelejteni úgysem lehet ilyen dolgokat, csak együtt élni velük. Fogalmam sincs, mi történik velem. Lehet, hogy így "tisztulok", lehet, hogy az elmém épp üríti a szennyet. De azért egy kicsit... ijesztő. És remélem, hogy már nem tart sokáig.

2014. szeptember 29., hétfő

Visszaestem

Most idő kell, hogy összekaparjam magam... amihez meg először erőt kell összekaparnom.

De miért érzem azt, hogy akármit teszek, soha ebben a rohadt életben nem leszek életképes?...

2014. szeptember 18., csütörtök

Az a rohadt pénz



Mostanában kicsit hallgatag vagyok, de élek. Az elmúlt napok elég nagy összevisszaságban teltek, és semmi érdemlegeset nem csináltam, amire azt mondom, megérte felkelni. Nem szeretem, ha úgy telnek a napok, hogy másnap nincs mire örömmel visszaemlékezni.
Sajnos továbbra is sokat aggódom a pénzügyeken. Jelenleg csak egy nagyon jelképes összeget kapok havonta az önkormányzattól. A pszichológusom véleménye is az, hogy ha most kötelességből, a pénz miatt visszamennék emberek közé dolgozni, ahol 90 százalékos eséllyel egy őrült főnököt fogok ki, az nagyban visszavetne a gyógyulás folyamatában. Viszont valamit dolgoznom kell. Egyrészt, mert nem várhatom el a páromtól, hogy eltartson, hiszen annyit ő sem keres, és együtt kellene fenntartanunk az albérletet. Másrészt, mert nekem is jót tenne, ha lenne mivel lekötnöm magam, amit még élvezek is. Nem érezném azt, hogy tétlenül ülök, nem érezném haszontalannak magam.
Egy barátnőmmel 2010 óta dolgozunk egy magazinon, innen jött az ötlet, hogy errefelé mozduljak el. Ha ügyesen csináljuk, pénzt is lehet keresni vele, ráadásul végül mégis a szakmámban dolgoznék (újságíró). Nem beszélve arról, hogy nagyon szeretem csinálni, nincs fölöttem őrült főnök, és még ha nem is keresném halálra magam, de azért mégis össze tudnék vele szedni némi bevételt.
El is kezdtünk dolgozni rajta, domain név foglalás, tárhely, és örömmel jelenthetem ki, hogy jól halad a dolog. Bizakodó vagyok, próbálok az is maradni, bár néha elgyengülök. De tegnap már elkezdtem tartalmat feltölteni a felületre, és ma már úgy keltem, hogy van miért felébredni, nem az vár rám, hogy felkelek, és tengek-lengek a lakásban, hanem terveim vannak, folytatom a munkálkodást, és mellette nagyobb kedvet kapok egyéb feladatok (pl. házimunka) elvégzésére. Jó lesz ez, érzem. Nagyon remélem, hogy ez majd végre egyenesbe hozza az életemet, és megerősödöm.
A múlt hétvégén végre a zenekarommal is sikerült próbálnunk, az is nagyon feltöltött. Hétvégén pedig főzdefeszt!!! Ennek számomra nagy érzelmi jelentése van, mert a párommal az első randinkon főzdefesztre mentünk. :)

Minden rendben lesz, hinnem kell és hinni akarok benne.

2014. augusztus 31., vasárnap

Itt vagyok



Jó ideje nem írtam, ennek az az oka, hogy nekem is befigyelt egy nyaralás. Görögországba hívott meg egy ottani barátnőm, akivel hat éve tartjuk a kapcsolatot, de még sosem találkoztunk személyesen. Sajnos nem mondanám, hogy száz százalékosan jó volt. Az első napokban borzasztó honvágyam volt, és magányosnak éreztem magam. A leányzó nem tudott elég figyelmet fordítani rám, mert a barátja is végig ott volt, és jóval több görög mondatot hallottam, mint angolt. A párom nem tudott elkísérni, mert egyrészt ő is nyaralt a családjával, másrészt az én jegyemre is úgy dobták össze a pénzt a lány és a barátai. Tizenegy napot töltöttem volna ott, de egy hét után hazajöttem, mert egyre gyakrabban kijöttek rajtam sírógörcsök, ráadásul le is betegedtem.

Voltak azért szép pillanatok, és örültem, hogy láthattam valamit Görögországból, de nagyon jó érzés volt hazatérni a szerelmemhez a saját kis otthonunkba, lazítani, összebújni és élvezni egymás társaságát.

Az egyik oldalon láttam egy olyan kérdést, hogy lehet-e egy borderline-depressziós lánynak párkapcsolata. Érdekes válaszok érkeztek. Sokan leszólják őket, és negatívan állnak hozzájuk, bár sajnos időnként ez jogos. Mindenesetre erről holnap fogok bővebben beszélni, mégpedig a második videómban, amit ehhez a bloghoz készítek. Holnap tehát ezzel a témával jelentkezem!

2014. augusztus 10., vasárnap

Nyomott



Augusztus harmadika óta a párommal élek, és ez úgy általánosságban sokat dob a kedélyállapotomon. Persze az nem túl jó érzés, hogy anyagilag nem tudom őt még segíteni... de igyekszem hasznossá tenni magam, takarítok, főzőcskézem, ilyesmik. Van külön szobám, ahová elvonulhatok. Most is itt ülök. Ő már alszik, hiszen holnap korán kel, dolgozni megy, fontos megbeszélése is lesz. Én még nem tudok aludni. Ma valahogy nagyon nyomott volt a hangulatom, sokat aludtam napközben, rengeteg kusza rémálmom volt, és valahányszor felriadtam belőlük, visszaájultam, lehúzott a sötétség, és álmodtam tovább... este rám tört a feszültség, és még mindig tart.
Holnap még lesz egy csoportterápia, aztán ezzel befejeződik az első blokk. Néhány hét pihi után szeptemberben kezdődik a második, még nincs pontos időpont rá.

Nagyon hiányzik a párom ölelése most, de semmi értelme úgy forgolódnom mellette, hogy sem én nem tudok aludni, sem ő nem tud tőlem.
Fogalmam sincs, miért érzem feszültnek, szomorúnak magam.
Más: tervezek egy olyat, hogy hetente-kéthetente egyszer bejelentkezem egy videobloggal. Nekem segít, ha szóban is beszélhetek, még ha csak egy kamerának is. Sőt, az talán könnyebb, mert nem vágnak közbe kérdésekkel, nem faggatnak, a magam tempójában mondom el azt, amit szeretnék. Az első videó valószínűleg hétfőn vagy kedden érkezik, még meglátom.
Kedden pszichiáterhez is mennem kell. Gyógyszeríratás, pofavizit a legutóbbi kísérletem miatt. Ja, és papírt kell tőle kérnem, hogy utazhatok Görögországba, áldását adja rá. Remélem, nem lesz gond.

Ez most egy nehéz, szomorú éjjel.

2014. augusztus 5., kedd

...és meggyógyult




A minap azon gondolkoztam, milyen lesz, amikor évekkel később gyógyultnak nyilvánítanak, és ha a zenekarommal sikereket érünk el, az fog állni a biográfiámban:

„Korábban több mentális betegséggel küzdött, de gyógyszeres kezelés és pszichoterápia segítségével meggyógyult.


Ismerős szavak, ugye? Több sorstársamat efféle példákkal igyekeznek bátorítani.

Ne aggódj, semmi sincs veszve, van egy ismerősöm, aki hasonló betegségben szenvedett, de szedte a gyógyszereit, eljárt a kezelésekre, és most már jól van.” Ez alapvetően jó dolog, egyrészt hogy vannak ilyen pozitív példák, másrészt ezzel még mindig többet segítenek, mint a korábban felsorolt sablonmondatokkal, közhelyekkel. Ebben már tényleg dereng a segíteni akarás. Csakhogy ez a betegség sajnos nem foglalható össze ebben az egyetlen mondatban, és ezt valószínűleg minden borderline-os, depressziós vagy pánikzavaros tudja. Ezért ugyan hálásak vagyunk, ha közölnek velünk ilyen jó példákat, de érdemben nem sokat segít. A mondatból annyi derül ki, hogy xy meggyógyult. De az nem derül ki, ehhez mennyit kellett szenvednie, és vajon végig simán ment-e neki a gyógyuláshoz vezető út, vagy nem. Én, ha meghallok egy ilyet: „Az ismerősöm például pánikbeteg volt, de megfelelő kezelés mellett kigyógyult belőle”, akkor az jut az eszembe: tényleg ilyen egyszerű az egész? Ha igen, én miért szenvedem meg ennyire? Bennem van a hiba, hogy én nehezebben élem meg, mint amilyennek mások beállítják?

Talán többet segítene a sorstársaimnak, ha inkább valami ilyesmit olvasnának majd rólam:

„Borderline személyiségzavarban, depresszióban és pánikbetegségben szenvedett hosszú éveken keresztül. Meggyűlt velük a baja, és bár önszántából vett részt gyógyszeres kezelésen illetve pszichoterápiákon, többször fel akarta adni, mindhárom öngyilkossági kísérlete erre utal. Több, akkoriban született írásában és dalszövegeiben kifejezte a jövőjével kapcsolatos félelmeit, rettegett az idő múlásától, és nehezen találta meg az utat saját magához. Ennek ellenére folytatta a küzdelmet, és mára már elmondható, hogy erőfeszítései sikerrel jártak. Ezt támasztják alá zenei sikerei, illetve magánélete is rendeződött: férjhez ment és édesanya lett.


Hogy ez mikorra lesz elmondható rólam, nem tudom, de mindent megteszek érte. Sosem fogom azt hazudni, hogy töretlenül kitartottam a gyógyulásom mellett, mert ez annál jóval nehezebb. De ha nem ágyazzák be a kis történetemet egyetlen mondatba, akkor talán mások is el fogják hinni, hogy van kiút, és ami még fontosabb: hogy nincsenek egyedül.