2014. május 22., csütörtök

Megrohamoztak a rohamok




Körülbelül egy hete kezdtem el vezetni ezt a blogot. Ezalatt igyekeztem tényszerűen felvázolni, mi mindenből is áll ez a meglehetősen összetett kórkép, valamint hogy ezek közül melyik mennyire igaz rám, én magam hogyan élem meg. Még mindig vannak dolgok, amiket nem meséltem el, de most a jelenről kell írjak, a jelenlegi állapotomról.

Ami nem a legjobb. Mondhatnám úgy is, hogy pocsék. Két napja egy, számomra újfajta pánikrohamot éltem meg. A két nap alatt kettőt. Mindkét esetben erős zajok váltották ki.
A tünetek: először remegni kezd az egész bensőm. Aztán görcs áll a fejembe. Zsibbadni kezd az arcom. Zsibbadni kezdenek a kezeim. Nem kapok rendesen levegőt. A tegnapi esetében egy itthoni veszekedés váltotta ki, aminek én csak fültanúja voltam. Maga a balhé nem volt veszélyes, az a tipikus öt-tíz perces szóváltás két családtag között, csak éppen túl hangosan. Hamar elült, de nem elég hamar ahhoz, hogy ne induljon bennem el a folyamat. Úgy éreztem, remegek, de a testemen belül. Mély lélegzeteket vettem, próbáltam lecsillapodni, de az agyamat mintha összenyomorgatták volna. Kiáltottam anyuért. Újra és újra, míg meg nem hallotta, mert a szobám sajnos elég messze esik a többitől. Mire bejött, már elindult a zsibbadás. Anyu azonnal ott termett, és intézkedett. Őt hónapokkal ezelőtt ugyanilyen pánikrohammal vitte el a mentő, csak neki továbbfajult az egész testében, mert ott később intézkedtek. Viszont ő akkor a kiérkező mentőorvostól megtanulta, mi segít ilyenkor. Ennek köszönhettem, hogy viszonylag hamar elmúlt. Anyu hozott egy zacskót, abba kellett lélegeznem. Közben végig mellettem ült, és csitítgatott. Nagyon meg voltam ijedve. Nem vagyok biztos abban, hogy ez is a borderline-hoz tartozik-e, mert attól különállóan van pánikzavarom is.

Ma lekísértem anyut a pszichiátriára, azzal a céllal, hogy aztán együtt megyünk a gyógyszertárba, mert nekem is ki kellett váltanom az újabb adagomat. Anyunak is gyógyszert kellett íratnia, azzal gyorsan megvoltunk, de amikor indultunk volna, a liftnél belefutottunk anyu egyik régi ismerősébe, aki ott dolgozik. Beszélgetni kezdtek. Én erőtlennek éreztem magam, nem tudok sokáig állni, ezért lerogytam a lift melletti székekre. Anyuék csacsogtak a betegségekről, így a beteg lábuk, úgy gyógycipők, és éreztem, hogy gyengülök. A lift közben fe-le járt. Amikor épp felfelé jött, már belülről kiabálás hallatszódott. Kiszállt egy nagyothalló bácsi, odament a vérvételes recepcióhoz, ami közvetlenül mellettünk volt, és rákezdte. Nem veszekedett, csak kiabált, hiszen nagyothalló. És mivel nagyothalló, ezért a recepciós is kiabálva válaszolt. Baloldalról jött a kiabálós kommunikálás, jobboldalról anyuék beszélgetése, és a kettő egymásnak ütközött a fejemben, majd összekuszálódtak. Mintha burokban lettem volna. Tompán, mégis tízszer hangosabban hallottam mindent.
Képtelen voltam megszólalni, hát vártam, hogy befejezzék a beszélgetést. Úgy éreztem, szobor-arcom van, belül pedig olyan idegesítően remegett minden, mint a földrengés. A fejembe beállt a görcs, majd a zsibbadás. Anyu felém nézett, és észrevette, hogy gáz van. Azonnal szólt az asszisztensnek. Tompán érzékeltem, hogy a kezembe nyomnak egy pohár vizet. Leginkább csak annyit tudtam kinyögni, hogy „A zaj, az a rohadt zaj…” Az asszisztens széttárta a karját, ezzel nem lehet mit kezdeni. A zaj ott van mindenütt. Együtt kell élni vele. Korábban ezzel nem volt gondom, mostanság jött elő. Talán majd a pszichoterápiával ez is megoldódik, vélte a doktornő, majd kiküldetett az asszisztensével még egy pohár vizet, egy erős nyugtatót, és egy új receptet, ugyanis megemelte az antidepresszáns adagomat. Erről már volt szó korábban, de vártunk vele, merthogy négy-hat hét, mire hosszabb távon hat. Azon már bőven túl vagyok. 

Pedig ma olyan jó programnak néztem elébe… megbeszéltük Eszti barátnőmmel, hogy megyünk Margitszigetre, hozza a babáját is, lekuporodtunk volna pokrócra, tollaslabdáztunk volna, és barátság, és napsütés, és jó idő, és nem négy fal… de anyu így nem enged. És igaza van. Ha a héven jön rám, és egyedül vagyok… nem akarok belegondolni.
De azért délután felugrik hozzám látogatóba, így nem vagyok annyira szomorú, mert legalább itt lesz egy kicsit velem. Hiányoznak a barátaim. De ha ez így folytatódik, azt hiszem, megint el fogok tűnni egy időre mindenki elől… 

Anyu nagyon mondogatja, hogy szerinte be kéne feküdnöm pszichiátriai osztályra, nem pedig járóbetegként csinálnom. De több helyről (köztük sorstársaktól is) hallottam, hogy az veszélyes. Bent tartanának mondjuk két hónapot, elzárva a kinti világtól, azalatt úgy-ahogy rendbe hoznának. Aztán újra kikerülnék a nagyvilágba, jönnének az ingerek, kezdődne minden elölről. Annak meg úgy nincs sok értelme.

Ledőlök…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése