2014. június 22., vasárnap

Tíz mondat, amivel szinte minden mentális beteg találkozott



Mostanában sok "tíz dolog..." kezdetű cikk terjeng a neten, különféle témákban. Úgy döntöttem, ezek mintájára én is írok egy ilyet. Íme a szerintem legidegesítőbb kérdések/kijelentések, amit az évek alatt megkaptam.

1. Minden fejben dől el.
Mondja ezt az, akinek rendezett feje van, tiszta, gyakorlatias gondolkodással. Na, és akinek beteg a feje? Minden fejben dől el, ez igaz, de minden fej más. Ami az egyik fejben semmi, az a másik fejben összeomlást okoz. Ami az egyiknek segít, a másiknak nem. Ez a létező legnagyobb közhely, amit csak mondhatnak egy ilyen betegnek, és aki ezzel próbál "segíteni", nagy valószínűséggel fel sem fogja, mibe nyúl bele.

2. Tessék összeszedni magad!
Igazad van... az egyik kezemet asszem az Oktogonnál láttam, visszahoznád nekem? Én addig megkeresem a kihullott hajszálaimat.

3. Na, tessék mosolyogni, és vidámnak lenni!
Ezek szerint az ember van olyan felszínes, hogy azt hiszi, aki mosolyog és vidámkodik, azzal minden rendben van. Majd aztán ha valaki mosolyogva végigviszi a napját, és este öngyilkos lesz, legalább előadhatják az álszentet, hogy "Én nem értem, olyan mosolygós, vidám ember volt, mi vihette erre?"

4. Ne hisztizz!
A három-négy éves gyerek hisztizik a fagyiért, vagy a lufiért. Ha egy tizen-huszonéves dührohamban és sírógörcsben fetreng, valószínűleg nem egy gombóc fagyi jár a fejében.

5. Ha már most ilyen kis érzékeny vagy, hogy fogsz boldogulni a felnőtt életben, az még keményebb!
Köszi, ettől máris jobb, legalább tudom, hogy kb. halálra vagyok ítélve.

6. Te még olyan fiatal vagy, neked nem is lehet gondod az életben!
Akkor várok negyvenéves koromig, utána esetleg kaphatok segítséget? Már ha addig nem kötöm fel magam.

7. Ugyan már, a depresszió meg borderline nem betegség.
DE. Betegség. Nem csak azt hívjuk betegségnek, ha folyik az orrod és kettőt köhögsz. Az ember nem csak szervekből áll, ezáltal nem csak szervileg lehetünk betegek.

8. Már megint mi bajod van?
Ugyanaz, mint eddig, és még mindig nem kaptam rá segítséget, lásd 6-os pont.

9. Most miért borít ki ennyire, hogy bunkón szóltak hozzád?
Tévedés. Az borított ki, hogy napi szinten aláz a munkahelyen a főnök, hogy beteg egy családtagom, hogy összeveszett két ismerősöm, hogy növekszik bennem a feszültség, ÉS HOGY BUNKÓN SZÓLTAK HOZZÁM. Gondolom, nem kell bemutatnom az "Utolsó csepp a pohárban" hasonlatot.

10. Ne sajnáltasd magad!
Ez meg valószínűleg egy új félreértelmezése a segélykiáltásnak...

2014. június 18., szerda

Ja meg depresszió is





Folynak a kezelések. Továbbra is változékony a hangulatom, és törékeny a világom. Sok bennem a kérdés, rettegek attól, hogy megint munkába kellene állnom valahol, amikor a legkisebb hülyeség képes kiborítani.

A legutolsó kezelésen gyakorlatilag megerősítették, hogy nem csak Borderline zavarom van, hanem velem született depresszióm is. Mondjuk rajta van a papíromon ez a diagnózis is, de a különféle beszélgetések alatt ez még inkább egyértelművé vált. Ugyanis: mint már írtam, a borderline esetében szélsőséges hangulatingadozások, labilis állapotok vannak jelen, DE. A terápián elmondták, hogy a borderline-betegek minden esetben meg tudják fogalmazni, épp mi váltja ki azt, hogy az egyik szélsőségből a másikba esett. Legyen az akármilyen hirtelen, legyen akármilyen apróság, de meg tudják mondani. Ellenben aki, idézem, „biológiailag kódolt” depresszióval küzd, nála indokolatlanul jönnek a mélypontok. Egyszer csak összeesik belül, és nem tudja elmondani, miért. Csak úgy ébred, és ott van. Talán írtam is egy korábbi bejegyzésben, hogy ez nálam is évek óta fennáll. Hogy egyszer csak felébredek, indokolatlanul rosszul érzem magam, és ez hetekig, hónapokig tart. Máskor viszont meg tudom mondani, milyen utolsó csepp, milyen történés lökött be a szakadékba. A terápián azt mondták, előfordul, hogy ez a két betegség egyszerre van jelen valakiben. Így jártam. Jó, nem mintha ezzel újat mondtak volna nekem, tehát nem úgy kell elképzelni, hogy Dórika ül a terápián, az okos nénik előterjesztik a fentieket, és Dórika megvilágosodik, hogy „jééééé, tényleg, nekem ez is a bajom!” Eddig is sejtettem, csak érdekes volt hallani, hogy a tünetek miképp különülnek el a két állapotban.

A kezelések hétfőnként vannak, és mindig nagyon kifárasztanak érzelmileg-idegileg, pedig csak beszélgetés van, és gyakorlatok. Mégis, úgy érek haza, hogy a szám száraz, a fejem zsibbad, és nem akarok senkivel sem beszélgetni. A keddi napokat a négy fal között kell töltenem, mert röhejesen hangzik, de kell egy egész nap, hogy kipihenjem és megemésszem. :S Az első terápia utáni napon csúnyán kiborultam, egy több órás sírógörcs keretében. A második utáni napon programom lett volna, de olyan voltam, mint egy élőhalott, és le kellett mondanom. Most volt a harmadik, tegnap már meg sem próbáltam kimozdulni. Fel sem öltöztem, egész nap hálóingben voltam, és sokat aludtam.
Mondták, hogy nehéz lesz.
HOGY A FRANCBA VÁLLALJAK MUNKÁT ILYEN ÁLLAPOTBAN?!

Ma nagyon-nagyon nincs jó napom. Nyűgösen ébredtem, legszívesebben összetörnék valamit, agresszív és ideges vagyok. Vissza is bújok az ágyba… pedig munkát kellene keresnem, hirdetéseket néznem, önéletrajzokat küldenem, de nem akarok, nem akarom, hogy munkáltatók hívogassanak, nem akarok telefoncsörgést hallani, nem akarok állásinterjúra menni, nem akarok élni sem…
Az ágyamat akarom.

2014. június 9., hétfő

Az öngyilkosság és én





Amikor belekezdtem ebbe a blogba, írtam magamnak egy vázlatot a főbb témakörökről, tünetekről, hogy aztán ezeket kibontsam egy-egy bejegyzésben. Ezek közül már csak egy maradt hátra: az öngyilkosság. Húztam-halasztottam, de erről is írni kell, mert a Borderline szerves részét képezi – sajnos nálam is.

Öngyilkosság. Embereket megosztó fogalom, tett, gondolat. Egyesek szerint, aki megteszi, az gyáva. Mások szerint bátor. Sokszor csak akkor értik meg ezeket az embereket és érzik át, mit éltek át, amikor már késő, mert megtették, és ott is maradtak. A témának ezt a részét nem szeretném boncolgatni, fölösleges latolgatni, kinek van igaza. Inkább áttérek arra, miképpen vesz részt az én életemben a dolog.

Amikor jó periódusomat élem, nincs különösebb gondom. De amint egy nap arra kelek fel, hogy kezdődik a rossz időszak, átestem a szélsőség másik oldalára, és ez eltart hetekig-hónapokig, Mr. Öngyilkosság szépen a nyomomba szegődik. Velem van, amikor utazom, körülöttem nyüzsög a város, és szinte mindenütt látok lehetőséget arra, hogy elkövessem. Ülök a héven, fásultan nekidőlök az ablaknak, és látom a Dunát.
„Le kellene szállni, felsétálni a hídra, és levetni magam onnan” – indítványozza Öngyilkosság bácsi.
Látom is a jelenetet. Végignézem magam, amint leugrom, elnyel a Duna, és hónapok múlva ocsmány vízi hullaként kerülök elő.

Állok a metróállomáson. Gyerekkoromban féltem a metróktól és az állomásoktól. Főleg akkor, amikor elkezdett feltámadni a szél, ahogy a szerelvény maga előtt tolta a levegőt, az alagútban fénycsík jelenik meg, majd a metró lámpái, és ez engem mindig nagyon megijesztett. Gyermekként olyan mélynek láttam az árkot, és annyira féltem, hogy beleesem, és elüt a metró. Aztán volt egy hosszabb párkapcsolatom, hozzá mindig metróval kellett mennem, és akkor sikerült megszoknom a dolgot, már nem féltem annyira. De azért Mr. Öngyilkosság itt sem hagy békén.
„Mindjárt jön a metró, már tolja a szelet. Csak előre kellene dőlnöm, és már bent is lennék az árokban, a metró elütne, és vége volna mindennek” – duruzsolja a rohadék. Én ösztönösen kapaszkodom az oszlopba. Két okból. 1. Félek, hogy megteszem. 2. Félek, hogy valaki más lök bele. De elborultabb pillanataimban látom magam előtt, hogy ledobom a táskámat a földre, és előredőlök…
Velem van akkor is, amikor egyedül vagyok a szobámban. Ilyenkor a leghangosabb, ilyenkor látom magam előtt a legélénkebben a képeket. 

A fentiek ellenére azt mondom, ezek még nem olyan veszélyesek. Mert ilyen esetekben azért tiszta a tudatom, és el tudom terelni a gondolataimat, vagy egyszerűen csak kiürülök, belesüppedek az ürességbe, a testem fölött átveszi a hatalmat valami tudatalatti, és így vonszolom magam tovább.
Akkor vagyok igazán veszélyben, amikor kiborulok, és hisztériás dührohamot kapok. Mert akkor megszűnök önmagam lenni. Akkor egyszerűen a végét látom az életemnek. Eltűnt az igazi énem (már ha van olyan), megszűntem, őrjöngök, vége mindennek. És csak tart, és tart. A környezetem pánikol, kiabál, tehetetlen. Én csak egy dolgot érzek: menekülni akarok. Menekülni, félbeszakítani ezt az egész borzalmat. Véget vetni. Olyan, mintha kínoznának, és én nem bírnám tovább elviselni a fájdalmat, ezért inkább meg akarok halni. Ilyenkor két dolog történik: vagy rimánkodom „kínzás” közben, hogy bárcsak inkább belehalnék, vagy erőt vesz rajtam valami, ami megint csak tudatalatti, vagy nem tudom… a gondolatok eltűnnek, a testem magától megindul, és rohan az öngyilkosság felé.
Két ilyen öngyilkossági kísérletem volt önkívületi állapotban. Az egyiknél a konyhába szaladtam, és felkaptam az első kést, ami a kezem ügyébe került. A hasamba akartam döfni. Már éreztem a hegyét. De a szüleim időben utol értek, és kicsavarták a kezemből.
A másik esetnél a kocsik felé rohantam, hogy elüssenek. Már majdnem ott voltam. Már szinte éreztem, ahogy a kocsi belém rohan. De ott is megakadályozták. Három embernek kellett lefogni, és én teljesen magamon kívül voltam…

Az igazi gond tehát akkor van, amikor elveszítem az önkontrollt. Nagyon félek, hogy egy ilyen alkalommal tényleg megteszem. Félek, mert nem akarom feladni, de amikor kiborulok, már nem önmagam vagyok, és nem hallok semmi mást, csak azt, hogy Mr. Öngyilkosság teljes hangerővel ordít a fülembe: „fuss, menekülj, te rakás szerencsétlenség, szabadítsd meg a világot önmagadtól…”

Mr. Öngyilkossággal hosszas vitákat folytatok arról, melyikünk az erősebb. Még nem dőlt el, és egyikünk sem adja fel könnyen. 

2014. június 3., kedd

A hasfájások



Jelentem, élek. Június van. Nem akarok rágódni azokon, amiket ez kivált belőlem. Vannak nehezebb napjaim, vannak könnyebbek, ez változatlanul ingadozó. De most visszatérek az eredeti tervhez, vagyis a tüneteim kibontásához, ahogy elkezdtem a blogot.

Amióta csak az eszemet tudom, rengeteg gondom volt hasi/alhasi/gyomorpanaszokkal. Már gyermekkoromban, hat-nyolc éves korom körül is megjártam ezzel a kórházakat. Borzalmas görcseim voltak. Mindig valamilyen gyanúval szállítottak kórházba: vakbélgyulladás-gyanú, vesekő-gyanú, ésatöbbi. Szinte soha nem találtak semmit. Nagyon ritkán befigyelt egy-egy hólyaggyulladás, májgyulladás vagy hasonló, ilyenkor tapsikoltak a dokik örömükben, hurrá, megvan az oka a fájásnak. Hurrá, gondoltam én is, és mi van a többi ilyen esettel?

No, mindegy. Volt, amikor ezek picit visszaszorultak, de akkor erősödtek fel ismét, amikor a már említett kiborulásaimat megpróbáltam kordában tartani, kezelni, amiből végül elnyomás lett. Hiszen mindenhonnan kaptam az ívet, hogy változtassak, de tüstént, mert elveszítem a szeretteimet, nem lesz így munkám, nem fogok boldogulni az életben, tanuljak már meg élni. Külső segítség híján megpróbáltam egyedül leküzdeni ezt az egészet. Azt hittem, hogy sikerült is tennem az ügy érdekében, de valamit rosszul csinálhattam, mert amit kipusztítani, eltörölni akartam, azt csak elnyomni tudtam, pedig nem ez volt a tervem. Azt sem tudtam, hogy még ott van. Abban a boldog hitben lebegtem, hogy csatát nyertem, már sokkal ritkábban borulok ki, sikerül belépnem a felnőtt életbe. Na, a szervezetem sajnos nem így gondolta.

Szép sorban, úgy három-négyhavonta jöttek a rejtélyes fájások. Elindultam munkába, semmi előjel, összefutottam menet közben kolléganővel is, együtt szálltunk metróra. Ott ülve egyszer csak elkezdett fájni az alhasam, valamint eggyel lejjebb. Igen, ott. Ahhoz tudnám hasonlítani az érzést, mintha kövekkel feszítenének szét. Megpróbáltam elterelni róla a figyelmemet, de egyre csak erősödött és erősödött, rohamos gyorsasággal. Mire beértünk a végállomásra, már a kolléganőmnek kellett kitámogatnia a metróból, és az állomáson össze is rogytam. Mentő vitt be a sürgősségire, ahol tíz órát ültem, mire rám került a sor. Megvizsgáltak, és nem találtak semmit. Semmit. Ilyen nincs, gondoltam, hiszen addigra ez már a sokadik eset volt, és tényleg akkora fájdalmakat éltem meg, hogy azt hittem, belepusztulok.
Ez csak egy példa volt a sok közül. Újra és újra ez történt, és nem győztem magyarázkodni a munkahelyemen, ahol szintén értetlenül néztek rám: hogy lehet az, hogy elvisz a mentő, és nem találnak semmit? Látszott a fejükön, hogy nem hiszik el. Gondolom, szerintük csak szimuláltam, hogy kihúzzam magam a munka alól. Több kolléganőm is mondta, hogy ennek márpedig a végére kellene járni. Igen, de hogyan? Mégis hogyan járjak a végére, ha mindenhonnan csak elküldenek, ha kérdezek, leráznak, azt mondják, fiatal vagyok még, vagy ha ki is mondták, hogy stressz okozhatja, akkor is csak legyintettek, hogy ne idegeskedjek.

Ki tudja, meddig folytatódott volna így, ha nincs a március végi eset. Ott már annyira fájt, hogy üvöltöttem. Ekkor is mentő vitt el. Ugyan megállapítottak egy kismedencei gyulladást, de a háziorvos végre a fejéhez kapott, hogy "van valami szorongásos betegség"... így kerültem a pszichiáterhez. Így végződött a hasfájás-kálvária, így kezdődött a jelen.

Persze a hasfájás alattomos dolog, nagyon nehéz megtalálni az okát, mert rengeteg minden lehet. Mindenesetre azt korábban is tudtam, hogy az elfojtott dolgok kiütköznek testi tünetekben, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire durván.

Mostanában nem fáj a hasam. Csak el ne szóljam...