2014. július 28., hétfő

És velem mi lesz?



Erről most nagyon nehéz írnom, de úgy érzem, megőrülök, ha nem adom ki magamból.
Tények következnek. Huszonöt éves vagyok. Amikor éppen nem a saját kis gödrömben ücsörgök, akkor kikukkantok a világba, és mit látok? Hogy a korombeliek szépen haladnak előre. Jegygyűrű csillog az ujjukon, készülnek az esküvőre, vagy már fel is töltötték a menyasszonyi ruhás fotókat. Gyermeket várnak, vagy már meg is szülték. Először megbotránkozom: ilyen fiatalon? Aztán rájövök, hogy pont időben vannak. Ők már élik a nagybetűs életet. Ők már kiteljesedhetnek feleségként és anyaként.

Talán furcsán, sőt, nevetségesen hangzik, de évek óta arra vágyom, hogy feleség és anya lehessek. Fogalmam sincs, miért. Aki életképtelen, az miért szeretne életet adni egy újszülött kis teremtésnek? Lehet, hogy azért, mert az mentene meg. Az kirántana a saját mocskomból, akkor már lenne hová tartani, lenne kivel, lenne kiért. Akkor már nem lenne arra időm, hogy a saját sötétségemben kutakodjak, mert ott lenne a fény, ami akkor sem engedne el, amikor gyengülnék, hiszen kötelesség van, feladat van, cserébe pedig sok-sok szeretet és gyönyörűség. Nem a régi életemet szeretném rendbe hozni, hanem újat kezdeni, tiszta lappal. És egy tiszta, ártatlan kis lélekkel, akinek adhatnék abból a rengeteg szeretetből, ami bennem van.

De még évek kérdése, mire meggyógyulok. Egy év a csoportterápia, és további néhány év, mire magából a betegségből kimászok, tényszerűen felkészítettek, hogy a teljes gyógyulási idő általában négy-öt év, ha van párom, aki támogat, akkor két-három év - és ez csak a borderline. A depresszióról még szó sem esett, fogalmam sincs, az mennyi idő. Azzal talán csak együtt élni lehet, nem tudom.

Huszonöt éves vagyok. Köznyelven "fiatal". De borzasztóan megvisel, hogy amire évek óta várok, ami minden lány álma, az eljegyzés-esküvő-gyermekvállalás, arra még további hosszú éveket kell várnom. Úgy érzem, már nem bírom sokáig. Én még huszonévesen szerettem volna az első gyermekemet megszülni, nem harmincegynéhány éves koromig várni erre az élményre.

Évekkel ezelőtt természetesen nekem is voltak terveim, hogyne lettek volna. Úgy terveztem, huszonöt évesen férjhez megyek, huszonhét éves koromban jöhet az első gyermekem. De persze ember tervez, Isten végez, és én már rég letettem ezekről a tervekről. Manapság már egy rohadt eljegyzésről sem merek álmodozni. Hiszen ki akarna eljegyezni egy beteg embert, akiről nem tudni, mikor lesz jobban, aki tele van emiatt kérdőjellel? Ez egy borzasztó ördögi kör: szükségem lenne motivációra, hogy haladjak a gyógyulásban, de csak akkor kapok motivációt, ha meggyógyultam. Reménytelen küzdelem.
Amikor bántottak az osztálytársak, elképzeltem, hogy nem baj, majd ha kikerülök közülük, én akkor fogok élni, teljesülnek az álmaim, és majd jól megdöbbennek, hogy én, ez a selejtes kis példány, kellettem valakinek, feleség lettem és édesanya, zenekari frontember, és valóra váltottam az álmaimat. Ezzel nyugtattam magam. De nem, az ellenkezője következett be: kiderült, hogy tényleg komoly bajok vannak velem, eközben pedig ők szépen férjhez mennek és gyermeket vállalnak. Ők szikráznak, tündökölnek, én meghíztam és gyógyulni próbálok hol több, hol kevesebb erővel.

Az emberek rendszerint azzal igyekeznek megnyugtatni, hogy ne kössem ezeket időhöz, nem az a lényeg, mikor fog mindez bekövetkezni az életemben, hanem az, hogy be fog. Meg hogy van időm. És én senkinek nem tudom elmagyarázni belső, rejtett félelmemet, hogy... hogy NEM, nincs időm. Egy beteg embernek nincs ideje. Mert egy beteg embernek sötét folt a jövő, sötétebb, mint bárki másnak, és ólomsúlyként nehezedik rá a tudat, hogy minden rajta múlik... hogy ha sikerül meggyógyulnia, akkor lehet jövője. Ha nem sikerül, akkor csak a halál vár rá. Félek, hogy mi vár rám, félek, hogy nem fogok sokáig élni. Az eddigi huszonöt évem rengeteg mocskot hordoz magában. Arról szól, hogy csekély úszástudásommal próbálok kievickélni a partra, de nem sikerül. Akik a parton ülnek, vagy még beljebb vannak, biztonságban, azok persze hogy ráérnek. Ülnek, és azt mondják, még várnak. Nem tudom, mire. Én mindeközben kapálózom a vízben, nekem nincs lehetőségem várni. Én vagy kijutok a partra valamilyen úton-módon, önerőből, segítséggel, akárhogyan - vagy belefulladok a vízbe, mert elfáradtak a karjaim, mert nem elég jó az úszótudásom, és gyenge vagyok, hagyom, hogy lehúzzon az örvény. De majd ki fognak húzni a vízből, amint befejezték a várakozást. Csak lehet, hogy addigra egy vízi hullát húznak ki.

Mindegy, elmentem egy morbid irányba.

Huszonöt éves vagyok. Fiatal. Beteg. Reményvesztett. Évek óta várok, és még éveket kell várnom.

De néha azt érzem: legjobb lenne feladni.

2014. július 18., péntek

Itthon


Tizenegy napot töltöttem a Balassa utcai klinika pszichiátriai osztályán. Nem, nem húztak rám kényszerzubbonyt, nem kötöztek az ágyhoz, és nem kaptam elektrosokkot. Viszont beállították a gyógyszeradagomat, az eddigi mellé kaptam egy újat is, így most szedek egy kedélyjavítót, egy nyugtatót és egy szorongáscsökkentőt. Láttam különös, zavarodott embereket, akik nálam sokkal rosszabb állapotban voltak. Olyanokkal is találkoztam, akik fölöslegesen foglalták a helyet a valódi betegek elől. Például egy - elnézést - tavaly barnult alkoholista hülyegyereknek nem ott volna a helye, de ez csak az én magánvéleményem.

Tizenegy nap. Viszonylag hamar kikeveredtem onnan, és ez annak volt köszönhető, hogy az állapotom rohamos javulásnak indult. Olyan gyorsan jobban lettem, hogy még a főorvosnő is csodálkozott rajta. Jómagam nemkülönben. Vajon mi szedett ráncba ilyen gyorsan? Mi lehetett az oka annak, hogy az első két nap sírva kívánkoztam haza, aztán a harmadik napon egyszer csak elmúlt, és onnantól kezdve nyugodtan szemlélődve, tudatos gondolkodással vittem végig a bent tartózkodásomat?
Két tippem van. Az egyik, hogy végre beállt a gyógyszer. A másik, hogy gyakorlatilag átestem egy sokkhatáson odabent. Félelmekkel, számomra rémisztő emberekkel kellett szembenéznem, akikről aztán lassanként megtudtam: nem rémisztőek, hanem elveszettek, elvesztek a maguk világában, és talán arra várnak, hogy valaki kihozza őket. Üres arcú emberek. Agresszív emberek. Rémült emberek. Pesszimista emberek. Öntudatlan emberek. Mindből akadt odabent, és mindegyikük állapota rosszabb volt az enyémnél. Feküdtem az ágyban, fél füllel a szobatársak panaszait hallgattam, bámultam ki a rácsos ablakon, és néztem a zöldellő fákat. Az az érzésem támadt, hogy élni szeretnék. Vissza akarok kapaszkodni ebbe a fura, zagyva valamibe, amit mások Életnek hívnak. Nekem még van hová kapaszkodnom. Lehet, hogy pillanatnyilag munkaképtelen vagyok, nem értek kb. semmihez, és segélyekből kell megélnem, de vannak, akik szeretnek.

Mielőtt bekerültem a kórházba, kiküldtem a netre egy videóüzenetet. Bár tudatosan nem annak szántam, de anyu szerint az egy utolsó segélykiáltás volt. Akkor meglepően sok pozitív üzenetet kaptam, ki hozzászólásban, ki privát üzenetben biztosított támogatásáról. Nem gondoltam volna, hogy ennyi pozitív visszajelzést, energiát fogok kapni, de mondanom sem kell, nagyon jólesett. Ahogy az is, hogy a kórházban nem volt olyan nap, hogy ne látogatott volna meg valaki. A családom, a párom, a barátaim. Sorban jöttek, ahogy tudtak, és ez nagyon sokat segített abban, hogy kibírjam odabent. Volt, akit csak egyetlen ember látogatott, volt, akit senki.

Most kicsit jobb. Nem vagyok naiv, tudom, hogy nem gyógyultam meg teljes mértékben. De elindultam azon a bizonyos úton. Azt hiszem, most tényleg... ha lassan, gyengén, ténferegve is, de elindultam.

Hogy szemléltessem a benti érzéseimet, íme egy novella, amit az egyik betegről írtam:

"A pszichiátriai osztály egyik fehér szobájának fehér ágyán ülök. Az ablakok rácsosak, de mögöttük vigasztalóan figyelnek a gyönyörű zöldellő fák. Az ágyamat egy színes kispárnával és három plüssállatkával próbálom otthonossá tenni. Beléjük kapaszkodom, ha félek, és édes illatukkal, puhaságukkal néhány percre hazarepítenek.

Mellettem egy nyolcvankilenc éves néni jajveszékel. Rácsos ágy kellett neki, mert folyton leesett. Pedig egyébként szinte magatehetetlen. Járni nem tud, felülni, forgolódni is csak nagy erőkkel. Néha emelgeti a karját, lábát. A szája mindig nyitva van, a szeme pedig csukva. Pelenkázni kell, és fecskendővel itatni.
Félek az öregemberektől, ezért tőle is rettenetesen megijedtem, amikor befektették mellém. Eltelt egy nap. Most már inkább szánom.
A hangját gyakran hallatja. Sokszor sír, mert fájdalmai vannak. Gyakran hallucinál. A saját temetéséről, emlékekbe veszett alakokról, idegen emberekről. Beszél hozzájuk. Szólongatja a volt férjét, egy Gábort, egy Erzsit. Párbeszédeket folytat le. Néha nem is lehet érteni, mit mond. Annának hívják, de mindenki mamikámnak, nagyanyónak szólítja.

Időnként csak nézem a petyhüdt testét, és elképzelem, milyen élete lehetett korábban. Szépiaszínű képek suhannak el előttem, egy réten szaladgáló kislányról, egy dolgos, fiatal nőről. Persze nincsenek pontos elképzeléseim, hiszen hol voltam én akkor, a húszas-harmincas években? Sehol. Mit sem tudok azokról az időkről, amelyek az ő életét övezték, formálták, befolyásolták. Utána lehet olvasni, de az más. Ő egy olyan világból ragadt itt, ami félelmetesen távolinak tűnik, és úgy ragadt itt, mint egy fakó, elfeledett emlék a múltból. Foglya az elöregedett testének, amely ellenségesen akadályozza őt a legtermészetesebb mozdulatok megtételében, a szavak tiszta kiejtésében, megfosztja őt attól, hogy megértesse magát a környezetével.
Most itt fekszik, utolsó erejével küzdve a tehetetlenség ellen. Valaha talán szép volt. Talán sok szeretet vette körül, talán kevés. Valaha lehetett egy szép gyerekkora. Valaha éltek emberek, akiket még most, öntudatlan állapotban is visszavár.

Ma délelőtt is hívott régmúlt-béli alakokat.
Többször mondta:
– Megpróbálom még egyszer: Erzsi! Eeerzsi!
Sírt, amikor nem jött válasz. Megérkeztek az ápolónők, hogy kicseréljék a pelenkáját, és megitassák teával.
– Hadd próbáljam meg még egyszer! – rimánkodott a néni. – Erzsi!
– Itt vagyok! – vágta rá az egyik nővérke.
A néni lélegzete egy pillanatra elakadt, majd újra sírni kezdett.
– Sikerült! Sikerült! – motyogta elfúló hangon. – Itt van Erzsi!
– Igen, itt vagyok! – felelte a nővérke, miközben körülötte tüsténkedett. – Ne tessék sírni, örülni kell, hiszen itt vagyok, minden rendben!
– Gá...Gábor is?
– Gábor is itt van. Ne tessék sírni!
„Ne sírjon – gondoltam, pedig nekem is könnyek szúrták a szememet. – Ne sírjon, csak örüljön, gondoljon a maga Erzsijére, akit egy jó szándékú ember megtestesített önnek a hangjával...”

Anna néni, mamika, öreganyó most csöndben van. A jobb karját lassan emeli, a plafon felé nyúl. Az egyik szemére nem lát, a másikra is alig. Nem maradt más neki, csak a hangok, az emlékek, amelyek zűrös elegyként léteznek a fejében, nyolcvankilenc év összekuszálódott emlékei, és a börtönteste, amely már alig él.
"

2014. július 3., csütörtök

Clinic for dolls... and me

Sajnos rosszabbodott az állapotom, ezért holnap be kell feküdnöm a pszichiátriai osztályra, a Klinikáknál. Valószínűleg két-három hétig bent is tartanak. Nincs most több mondanivalóm, mert félek, mert nem tudom, milyen lesz, mert gyűlölök kórházban lenni (oké, ez klinika, és állítólag jó is), úgyhogy ha már klinika, beteszem egy kedvenc zenekarom számát. Clinic for dolls. Yeah. Sziasztok!