2014. augusztus 31., vasárnap

Itt vagyok



Jó ideje nem írtam, ennek az az oka, hogy nekem is befigyelt egy nyaralás. Görögországba hívott meg egy ottani barátnőm, akivel hat éve tartjuk a kapcsolatot, de még sosem találkoztunk személyesen. Sajnos nem mondanám, hogy száz százalékosan jó volt. Az első napokban borzasztó honvágyam volt, és magányosnak éreztem magam. A leányzó nem tudott elég figyelmet fordítani rám, mert a barátja is végig ott volt, és jóval több görög mondatot hallottam, mint angolt. A párom nem tudott elkísérni, mert egyrészt ő is nyaralt a családjával, másrészt az én jegyemre is úgy dobták össze a pénzt a lány és a barátai. Tizenegy napot töltöttem volna ott, de egy hét után hazajöttem, mert egyre gyakrabban kijöttek rajtam sírógörcsök, ráadásul le is betegedtem.

Voltak azért szép pillanatok, és örültem, hogy láthattam valamit Görögországból, de nagyon jó érzés volt hazatérni a szerelmemhez a saját kis otthonunkba, lazítani, összebújni és élvezni egymás társaságát.

Az egyik oldalon láttam egy olyan kérdést, hogy lehet-e egy borderline-depressziós lánynak párkapcsolata. Érdekes válaszok érkeztek. Sokan leszólják őket, és negatívan állnak hozzájuk, bár sajnos időnként ez jogos. Mindenesetre erről holnap fogok bővebben beszélni, mégpedig a második videómban, amit ehhez a bloghoz készítek. Holnap tehát ezzel a témával jelentkezem!

2014. augusztus 10., vasárnap

Nyomott



Augusztus harmadika óta a párommal élek, és ez úgy általánosságban sokat dob a kedélyállapotomon. Persze az nem túl jó érzés, hogy anyagilag nem tudom őt még segíteni... de igyekszem hasznossá tenni magam, takarítok, főzőcskézem, ilyesmik. Van külön szobám, ahová elvonulhatok. Most is itt ülök. Ő már alszik, hiszen holnap korán kel, dolgozni megy, fontos megbeszélése is lesz. Én még nem tudok aludni. Ma valahogy nagyon nyomott volt a hangulatom, sokat aludtam napközben, rengeteg kusza rémálmom volt, és valahányszor felriadtam belőlük, visszaájultam, lehúzott a sötétség, és álmodtam tovább... este rám tört a feszültség, és még mindig tart.
Holnap még lesz egy csoportterápia, aztán ezzel befejeződik az első blokk. Néhány hét pihi után szeptemberben kezdődik a második, még nincs pontos időpont rá.

Nagyon hiányzik a párom ölelése most, de semmi értelme úgy forgolódnom mellette, hogy sem én nem tudok aludni, sem ő nem tud tőlem.
Fogalmam sincs, miért érzem feszültnek, szomorúnak magam.
Más: tervezek egy olyat, hogy hetente-kéthetente egyszer bejelentkezem egy videobloggal. Nekem segít, ha szóban is beszélhetek, még ha csak egy kamerának is. Sőt, az talán könnyebb, mert nem vágnak közbe kérdésekkel, nem faggatnak, a magam tempójában mondom el azt, amit szeretnék. Az első videó valószínűleg hétfőn vagy kedden érkezik, még meglátom.
Kedden pszichiáterhez is mennem kell. Gyógyszeríratás, pofavizit a legutóbbi kísérletem miatt. Ja, és papírt kell tőle kérnem, hogy utazhatok Görögországba, áldását adja rá. Remélem, nem lesz gond.

Ez most egy nehéz, szomorú éjjel.

2014. augusztus 5., kedd

...és meggyógyult




A minap azon gondolkoztam, milyen lesz, amikor évekkel később gyógyultnak nyilvánítanak, és ha a zenekarommal sikereket érünk el, az fog állni a biográfiámban:

„Korábban több mentális betegséggel küzdött, de gyógyszeres kezelés és pszichoterápia segítségével meggyógyult.


Ismerős szavak, ugye? Több sorstársamat efféle példákkal igyekeznek bátorítani.

Ne aggódj, semmi sincs veszve, van egy ismerősöm, aki hasonló betegségben szenvedett, de szedte a gyógyszereit, eljárt a kezelésekre, és most már jól van.” Ez alapvetően jó dolog, egyrészt hogy vannak ilyen pozitív példák, másrészt ezzel még mindig többet segítenek, mint a korábban felsorolt sablonmondatokkal, közhelyekkel. Ebben már tényleg dereng a segíteni akarás. Csakhogy ez a betegség sajnos nem foglalható össze ebben az egyetlen mondatban, és ezt valószínűleg minden borderline-os, depressziós vagy pánikzavaros tudja. Ezért ugyan hálásak vagyunk, ha közölnek velünk ilyen jó példákat, de érdemben nem sokat segít. A mondatból annyi derül ki, hogy xy meggyógyult. De az nem derül ki, ehhez mennyit kellett szenvednie, és vajon végig simán ment-e neki a gyógyuláshoz vezető út, vagy nem. Én, ha meghallok egy ilyet: „Az ismerősöm például pánikbeteg volt, de megfelelő kezelés mellett kigyógyult belőle”, akkor az jut az eszembe: tényleg ilyen egyszerű az egész? Ha igen, én miért szenvedem meg ennyire? Bennem van a hiba, hogy én nehezebben élem meg, mint amilyennek mások beállítják?

Talán többet segítene a sorstársaimnak, ha inkább valami ilyesmit olvasnának majd rólam:

„Borderline személyiségzavarban, depresszióban és pánikbetegségben szenvedett hosszú éveken keresztül. Meggyűlt velük a baja, és bár önszántából vett részt gyógyszeres kezelésen illetve pszichoterápiákon, többször fel akarta adni, mindhárom öngyilkossági kísérlete erre utal. Több, akkoriban született írásában és dalszövegeiben kifejezte a jövőjével kapcsolatos félelmeit, rettegett az idő múlásától, és nehezen találta meg az utat saját magához. Ennek ellenére folytatta a küzdelmet, és mára már elmondható, hogy erőfeszítései sikerrel jártak. Ezt támasztják alá zenei sikerei, illetve magánélete is rendeződött: férjhez ment és édesanya lett.


Hogy ez mikorra lesz elmondható rólam, nem tudom, de mindent megteszek érte. Sosem fogom azt hazudni, hogy töretlenül kitartottam a gyógyulásom mellett, mert ez annál jóval nehezebb. De ha nem ágyazzák be a kis történetemet egyetlen mondatba, akkor talán mások is el fogják hinni, hogy van kiút, és ami még fontosabb: hogy nincsenek egyedül.