2015. december 27., vasárnap

Ihlet van

Örömmel újságolom, hogy sorra veszem fel a dalaimat. Úgy két hete megindult bennem valami, és azóta már nem is tudom hányadik számomat játszom fel. Tegnap éjjel nem tudtam aludni, úgyhogy végül felvettem újabb két dalt. Nagyon örülök ennek, mert előtte hosszú hónapokig nem volt ihletem, most azonban teljesen beszippantott a kis világom.
Elkészült a portálom is, amin az írásaimat és karaktereimet gyűjtögettem össze, motiváló céllal.
A karácsony viszonylag nyugisan telt, bár voltak néhány perces hullámvölgyek a hangulatomat illetően, de azért elvoltunk. Feldíszítettük a műfenyőnket, beizzítottuk a karácsonyi égősorokat, és összeültünk a laptopokkal - ő ügyeletes, én meg csak úgy neteztem, illetve zenélgettem.
Szuper ajándékot kaptam: Jacqueline Wilsontól egy tízkötetes-díszdobozos kiadást, angol nyelven. Elhatároztam ugyanis, hogy begyűjtöm a könyveit, amik Magyarországon nem jelentek meg. Az ő írásain nőttem fel, és nagyon szeretem a műveit, még most is, huszonhat éves fejjel. Szóval iszonyatosan örültem ennek a válogatásnak. :) Közösen kaptam Sanyitól, öcsémtől és a barátaimtól, mindannyian beleadtak. :)

Szóval lényeg, hogy most visszataláltam az alkotói világomba, és remélem, maradhatok is.

2015. december 23., szerda

Holnap karácsony

Ülök, és próbálok nem darabokra hullani.

Minden nap nagyon nehéz megküzdeni az egyszer fent, egyszer lent hangulatingadozással. De még kitartok.

Kellemes ünnepeket...

2015. december 19., szombat

Elszóltam magam

Most írom ki, amíg még friss, holnap már nem akarok foglalkozni a dologgal.

Sajnos már tegnap este éreztem, hogy kezdek kimerülni, megint össze fogok esni, pedig próbáltam tenni ellene minden olyan eszközzel, amivel tudtam. Elmentem találkozni a barátaimmal, de már útközben rossz volt a kedvem, és borzasztó fáradtnak éreztem magam.
Ma meg születésnapi bulira voltunk hivatalosak, és bár szívesebben bújtam volna el az ágyban, hogy ne is tudjak magamról, de fontos nekem az ünnepelt, és szerettem volna ott lenni vele életének e fontos pillanatában. Csakhogy már a buszmegállóban elkapott egy sírógörcs, és alig érkeztünk meg, rosszul lettem... a zajok tízszer hangosabban csapódtak le bennem, zsibbadni kezdett a fejem, nem tudtam rendesen kommunikálni, égett a gyomrom, hányinger tört rám... nem tudom, miért. Taxit kellett hívnunk, hogy hazavigyen minket. Szégyellem magam. Elrontottam Sanyi harmincadik születésnapját, most meg ebbe kavartam bele. Miért nem lehetek egyszerűen csak normális?! Miért kapok bele ezer dologba a túlélésért, miért csak öt percig hatnak, miért nem lehet engem egyedül hagyni anélkül, hogy összeomlanék? Mi a rohadt élet történik?! Egyszerűen kész, elegem van. Szar az egész, jön a karácsony, és magasról teszek rá, amellett meg csak ártok mindenkinek. Még Sanyi is mérges lett rám, pedig ő ritkán mérges, de az feldühíti, ha valaki bánt valakit, még akkor is, ha magamat bántom. És ezért lett mérges, mert magamat bántottam. Nem fizikailag, hanem szavakkal és érzésekkel. A bűntudat, a rohadt bűntudat, az keseríti meg a mindennapjaimat. Folyton bűntudatot érzek. Bűntudatot, amiért Sanyival vetetek meg dolgokat, tekintve, hogy nekem nincs pénzem; bűntudatot, amiért pakolom rá a terheket, és elfárad; bűntudatot, amiért ilyen nehéz velem, amiért belerondítok az ilyen baráti eseményekbe, bűntudatot, amiért a szeretteim aggódnak értem, és még oldalakon át sorolhatnám. Bűntudatot az egész nyamvadt létezésemért. Mert meg sem tudom számolni, hányan hagytak el engem, amiért ilyen reménytelen eset vagyok, beteg fejjel, érthetetlen rohamokkal. És rettegek, hogy a jelenlegiek is el fognak hagyni, holott számtalanszor bizonyították már, hogy ők nem ilyenek. És minden erőmmel azon vagyok, hogy ne húzzam rájuk a múltbéli dolgokat, de folyton beleesem ebbe.
Nem találok magamra. December 3-án valami nagyon durván összeomlott bennem, amit azóta sem sikerült helyreállítanom. Nem élet az, hogy minden nap minden percére ki kell találnom gyorsan valami tennivalót, csak hogy ne jussanak el hozzám a sötét gondolatok - aztán éjjel lefekszem aludni, és megtalálnak. Ott vannak, és ordítanak. Ahol segítséget kaphattam volna, onnan meg elküldtek. Fáradt vagyok és fásult, belefáradtam ebbe a rohadt küzdelembe, belefáradtam abba, hogy nagy ritkán besikerül egyetlen nap, amikor jól vagyok, és nem sikerül megfognom ennek a végét, másnapra megint elromlik. Sanyi annyira boldog, amikor jól vagyok, és én is, persze. Csak sajnos baromi ritka az ilyen. És én csak azt szeretném, ha tartósan jól lennék, nem pedig tartósan szarul. Nem ez lenne a normális, basszus? Az ember alapvetően jól van, éli az életét, néha rossz passzba kerül, de aztán elmúlik. Én meg csak tengődöm és vegetálok, rossz a kedvem és nem találok magamra, néha jó passzba kerülök, de aztán elmúlik. Röhejes. Utálom.
Most tényleg, iszonyatosan torkig vagyok mindennel. Lefekszem, és megpróbálok nem azon agyalni, vajon hányan utáltak meg a mai napon...

2015. december 18., péntek

Alakul


Nem engedem meg magamnak, hogy unatkozzak, igyekszem minden napra kitalálni valami teendőt. Akár nagyon rövidtávú dolgokat, mint például mosogatás, pakolászás. Néhány napja elkezdtem dolgozni egy oldalon, ahová összegyűjtöttem az eddigi írásaimat és karaktereimet. Rengeteg van! Kilenc hosszabb lélegzetű megkezdett történet, egy befejezett novellaciklus, két versciklus, mesék, novellák, és négy egyéb kezdemény. Hihetetlen, hogy már ennyien összegyűltek, igaz, több közülük 2008 óta él a fejemben. Annyira jó volt belemélyedni a kitalált kis világomba, ahol körbevesznek a szereplőim, mindegyiknek külön menüpontot adni, kibontani, írni róluk... közéjük mélyedve töltöttem az elmúlt napokat. Amikor épp szünetet tartottam a karaktereimmel történő lődörgésben, akkor cikket írtam vagy meglévő dalomat énekeltem fel. Most tehát az alkotásba menekülök, ha lehet így mondani.
Tegnap öcsimmel voltam vásárolni, elkísértem őt ide-oda, és én is néztem ajándékot Sanyinak. Jól elvoltunk, miután kimászkáltuk magunkat, feljött hozzám kicsit vízipipázni. Ma este pedig két régen látott barátommal találkozom.
Szóval nem hagyom magam, csak azért sem!

2015. december 14., hétfő

Kitartani

Továbbra is vegetálok, és tartósan rosszul vagyok. Nehezen építem újjá önmagam. Most igazából ki kell töltenem az űrt, és az újfent rám szakadt szabadidőt. Tegnap itt voltak a barátaim, de nagyon nehezen tartottam magam, fáradt voltam és kimerült. Holnap találkozom egy általános iskolai tanárnőmmel, akit már régen láttam, de neten keresztül folyamatosan követi az életem alakulását. Amellett saját szórakoztatásra dolgozom egy oldalon, ahol az eddig megkezdett regényeimet, karaktereimet szedem össze. Apránként pakolok hozzá dolgokat, most ez jólesik. Írhatnék cikkeket is a magazinba, volna miről. Videót is készíthetnék. Szóval vannak ötleteim, csak erőt kell hozzájuk gyűjtenem.

Ma voltunk Sanyival Békásmegyeren, tiszteletemet tettem a pszichiáteremnél, megmutattam neki a legutóbbi összeomlásom zárójelentéseit, írattam magamnak nyugtatót, és kipróbálunk egy új gyógyszert az alvászavarokra. A nyugtatóimat leadtam Sanyinak, ő fogja adagolni, mert nem bízom magamban. Mert most, ebben a percben hiába mondom azt, hogy "nem leszek öngyilkos", sajnos soha nem tudom, másnap mi vár rám, milyen hangulat, milyen állapotok. Amikor a Thalassát ott kellett hagynom, akkor is mondta egy barátom, hogy adjam oda a gyógyszereimet Sanyinak, és nagy arccal mondtam, hogy "nem, most szeretném kipróbálni, hogy magamnál tartom őket, bízom magamban", erre rá három napra összeestem. Szóval most ez a legbiztosabb.

Karácsonyt végül csak nagyon szűk családi körben (=Sanyival) fogok 'ünnepelni'. Semmi extra. Feldíszítjük a műfenyőnket, összeütünk valami könnyű kaját, és kész. Többre nincs erőm, se kedvem.

2015. december 10., csütörtök

Elvonási tünetek

Vicces, hogy én ezzel a kifejezéssel régebben csak időnként dobálóztam, de sosem tudtam, miből is áll. Miután pontosan egy hete beszedtem az összes fellelhető nyugtatómat, ezért most csak az antidepresszánsom van, nyugtatót nem szedek. Érződik is... mindenféle hülye elvonási tünetem van, szorongok, remeg a kezem, nem tudok aludni, az étvágyam is csak mostanában kezd helyreállni. Éjjel félálomba kerültem, amikor arra riadtam fel, hogy remeg az ágy. Fogalmam sincs, ez most földrengés volt-e, vagy én hallucináltam be valamit. De utána még többször is éreztem.

Nem vagyok valami jól. Hogy tetézzük a pechszériámat, hétfőn megtudtam, hogy a pszichológusomhoz sem járhatok már sokáig, mert különféle átszervezések miatt megszűnnek az egyéni terápiái (ő alapvetően inkább párterápiákkal és családterápiákkal foglalkozik). Az a szerencse, hogy addig nem engedi el a kezemet, amíg nem talál nekem valaki mást. Segít megkeresni az utódját, akit ő is megbízhatónak talál és akire én is rábólintok, addig pedig még ő fogad majd egyéniben.
Csak basszus, amikor a Thalassából kiraktak, az az egy dolog vigasztalt, hogy hozzá kerülök vissza, akivel egy éve dolgozunk együtt, tök jó úton haladunk, megvan a bizalmi szál, és erre nem, tőle is el kell köszönnöm, megint új embernek kell bizalmat szavaznom, megint elölről kell kezdenem mindent. Meglátjuk.

Ami egyébként kétségbeejtő, az az, hogy hiányzik az érzés, amikor nem voltam a tudatomnál... a múlt hétből, különösen a csütörtök-péntekből sok minden kiesik, nem emlékszem semmire, pedig elvileg ébren voltam és beszéltem, ha kérdeztek, válaszoltam, de egyszerűen nem emlékszem. Ahogy arra sem, hogy a francba tudtam kiszökni a kórházból, és hogy találtam ott el a buszhoz. Nem emlékeztem arra sem, amit kiírtam csütörtökön facebookra, arra sem, hogy búcsúüzenetet írtam Sanyinak, és arra sem, hogy elolvastam, sőt, válaszoltam a barátaim leveleire. Sok mindent utólag tudtam meg a családom vagy Sanyi beszámolójából.
Olyan jó volt elveszíteni a kapcsolatot a tudatos önmagammal, és megszűnni. Olyan jó volt, hogy átvette bennem valaki más az irányítást, ami úgy beszéltetett, úgy mozgatta a végtagjaimat, hogy én arról nem is tudtam. Mert én, "én" akkor messze jártam, vagy mélyen aludtam. Olyan jó lenne most is csak aludni.

Nem, sajnos nem bántam meg a múlt hét csütörtököt, mármint persze, büszke sem vagyok rá, és nem örülök neki, de képtelen vagyok megbánást, mély magamba zuhanást tanúsítani, és elrebegni, hogy "soha többet nem csinálok ilyet". Képtelen vagyok megígérni, mert sajnos fogalmam sincs magamról, hogy mi fogja ezt megállítani bennem. Újra és újra eljön az a pont, amikor elveszítem a kapaszkodót, megszűnnek a gondolatok, és már csak cselekszem - méghozzá rosszat. Minden alkalommal lejjebb nyúlok, és lehet, hogy végül ott is maradok. Még ha nem is szeretnék. Nem jó ez így. Idén ez volt a negyedik ilyen. A zárójelentések, orvosi papírok csak gyűlnek és gyűlnek, az én erőm pedig gyengül.

Nemsokára karácsony. Az ünnepi hangulatnak a leghalványabb szikrája sincs meg bennem. Legszívesebben azt mondanám, nem is ünneplek idén karácsonyt, és kihagynám a családi összejöveteleket is. De nem akarom megbántani a szeretteimet azzal, hogy nem megyek el.

2015. december 7., hétfő

Őrület


Írnom kell. Írnom kell, mert sajnos idetartozik, pedig rosszul vagyok, hányingerem van, és el akarok felejteni mindent. Írnom kell az elmúlt napok őrületéről. Arról, hogy megint megbotlottam, és majdnem véglegesen lezuhantam. Írnom kell, akkor is, ha mások szerint "ez nem tartozik senkire", vagy "ezt inkább szégyellni kellene, nem beszélni róla", vagy "ez önsajnáltatás". Nem érdekel. Nem hallgathatom el, mert megtörtént.

Egy hete, amikor elküldtek a Thalassából, még azt hittem, vagyok annyira erős, hogy ezt kibírjam. Kedden már rosszabb volt. Ha csak lementem a Sparba vásárolni, és láttam, ahogy befordul a sarkon a 114-es busz, amivel minden nap a Thalassába mentem, elkapott a sírás. Szerdán sorozatosan velük álmodtam, és egyre rosszabbul lettem. Csütörtökön bevettem az összes nyugtatómat. Ez azt jelenti, hogy huszonvalahányat a már megbontott üvegcséből, és egy bontatlan 100 darabosat. Nem gondolkodtam, nem tudtam gondolkodni. Nem úgy nézett ki a dolog, hogy ücsörögtem, és úgy döntöttem, öngyilkos leszek. Eljutottam egy pontra, amikor teljesen kiürült a fejem, nem létezett már a külvilág, nem éreztem önmagamat, semmit. Csak azt, hogy aludni akarok. Belealudni a halálba.
Félig öntudatlanul írtam egy cetlire búcsúüzenetet Sanyinak, amire később nem is emlékeztem. Amikor hazaért a munkából, ráböktem a papírra, és olyasmit is mondtam, hogy "azt hiszem, túl sok nyugtatót vettem be". Sanyi hívta a mentőket, akikkel önként mentem be, nem tanúsítottam ellenállást. Bevittek a toxikológiára. Nem sok mindenre emlékszem. Kaptam infúziót. Másnap oda kellett mennem egy pszichiáterhez és egy pszichológushoz, akiktől azt kértem, hadd menjek haza saját felelősségre. Azt felelték, erre nincsen mód.
Ekkor megszöktem a kórházból. Nevetséges. Nem is tudom, hogy csináltam. Egyszerűen nem voltam magamnál. Csak kisétáltam a kapun, egy szál hálóingben, papucsban, kanüllel a karomban. Nem voltak nálam iratok, nem volt nálam telefon, lakáskulcs, semmi. Elvergődtem a 7-es buszig, amivel egy barátomhoz akartam elmenni, de őt nem találtam otthon. Szédültem, és le akartam lépni a kocsik elé, de aztán halványan derengeni kezdett Sanyi képe. Elindultam haza, gondolván, hogy majd leülök az ajtó elé, és megvárom, míg hazajön melóból (ami órák kérdése lett volna). Aztán eszembe jutott egy másik barátom, aki a közelünkben dolgozik, úgyhogy végül őt kerestem fel. Szerzett nekem meleg ruhát, kaptam teát, és felhívta anyut, aki értem jött, és hazavitt hozzájuk. Felhívta a kórházat, hogy ott vagyok náluk, és egyáltalán hogy történhetett meg, hogy ki tudtam szökni. Kiderült, hogy rendőrségi eljárást indítottak az eltűnésem miatt. És hogy vissza kell vinni. Ekkor ellenálltam, és ki akartam ugrani az erkélyről, dulakodtunk egy sort anyuval. Utána megint homályosan vannak csak meg a képek. Alig emlékszem. Később átszállítottak a Kútvölgyi kórházba, ott voltam egészen tegnap reggelig. Néha elképzeltem, hogy felkötöm magam, azt is elképzeltem, hogy csinálnám. Teljesen elborult az agyam.
Ráadásul épp tegnap volt Sanyi 30. születésnapja, ami miatt plusz bűntudatom van. Jól megcsináltam neki... ő ebből nem csinál ügyet, csak vállat von rá, és azt mondja, elhalasztja későbbre az ünneplést, ne rágjam magam ezen. Egyszerűen nem értem, hogy képes egy ilyen torz szörny mellett kitartani.
Örülök, hogy végre kijöhettem a kórházból, mert nem bírom a bezártságot, azt, hogy idegen, beteg emberekkel vagyok összezárva, nyomom az ágyat és elhanyagoltan csoszogok a folyosón. Ezért is szerettem annyira a Thalassát, mert az bejárós volt, normális hétköznapokat biztosított, nem pedig börtönt. De mi a francért nem tudom magam túltenni rajta?!

Jelenleg nagyon rosszul vagyok. Egész éjjel nem tudtam aludni, pedig már égett a szemem a fáradtságtól, és görcsöl a fejem. Hányingerem van, nem tudok enni, nem kívánom az ételt. A bal karom össze van vagdosva. Életkedvem továbbra sincs. Egyszerűen most jutottam el arra a pontra, amikor úgy érzem, nincs segítség, nincs megoldás. Mert akármivel próbálkozom, falakba, elutasításba ütközöm, vagy kudarcot vallok. Nem élet ez így. És persze lehet mondani, hogy "de vannak, akik szeretnek, gondolj rájuk!", csak ez ott bukik meg, hogy ha eljutok abba a bizonyos állapotba, akkor már egyáltalán nem tudok gondolkodni. Meg sem érdemlem ezeket az embereket. Most vegetálok. Fogalmam sincs, hogy fogom túlélni a következő napokat.
Nemsokára indulok a pszichológusomhoz. Élmény lesz beszámolni neki az elmúlt napokról... :(

2015. december 2., szerda

Viszlát, Thalassa


Megpróbálok írni, de nagyon nehéz.

Négy hét után el kellett hagynom a Thalassa házat. A négy hetet majdhogynem végigsírtam odabent, és olyan dührohamok törtek rám, amilyenek már évek óta nem. Ez utóbbi miatt döntött úgy a kezelőorvosom, hogy nekem most inkább intenzívebb egyéni terápiára lenne szükségem. Ezt viszont nem tudják megadni. Ők inkább csoportterápiákkal dolgoznak, egyénire sajnos az első három hét után nincs lehetőség. Megértem, hiszen sokan vagyunk, folyamatosan jönnek az új emberek, és kevés a személyzet.
Iszonyatosan megvisel az egész. Végre volt kerete a napjaimnak, végre elindult valami. Az más kérdés, hogy rendkívül fájdalmas volt szembenézni a felszínre kerülő dolgokkal, de hittem - és még mindig hiszem -, hogy hosszabb távon ez hasznos, ez segít a legtöbbet.
Vállalom a tetteim következményét is, miszerint, hogy a pénteki dührohamom alapján ők úgy érzik, ilyen formában nem tudnak vállalni. Javaslatuk alapján egyéni terápiák keretén belül kellene ezeket az elfojtott indulatokat feldolgozni, és megtalálni a módját, hogy le tudjam vezetni a feszültséget, még mielőtt komoly baj történne. Ez rendben van.
Az azonban iszonyatosan fáj, megsért és megalázó számomra, hogy azonnal mennem kellett, úgy, hogy elköszönni sem tudtam rendesen a többiektől. Tudom, miért tették. Attól félhettek, ha tovább maradok, elkap egy újabb dühroham. Hiába tudtam, hogy nem, hiszen bár sírtam, amiért abba kell hagynom a terápiát, magamnál voltam, és elfogadtam a döntést. Csak kiraktak, mint egy macskát. Mint egy közveszélyes őrültet.
Pedig én mindent megtettem. Aktívan részt vettem a foglalkozásokon, amennyire csak tudtam, napokon át jeleztem, hogy rosszabbul vagyok és kértem a segítséget, de nem tudták megadni. Mert amire szükségem van, az ezek szerint az ő keretüket meghaladja.
Fél év múlva újra felvételizhetek hozzájuk, és újrakezdhetem a terápiát. A fent leírtak miatt van benne tüske, és ha az önérzetemet helyezném előbbre, akkor azt mondanám, szó sem lehet róla, hogy én oda visszamenjek. De vissza akarok menni. Mert érzem, hogy nekem erre a terápiára szükségem van.
Csak rettenetesen fáj, hogy most nem mehetek oda, hogy egy pszichiátrián (!) is kifogok a dolgaimmal. Akkor mégis milyen esélyeim vannak a jövőre nézve?

Hétfőn visszamegyek a volt terapeutámhoz (akivel a Thalassa idejére kellett félbehagynom a kezelést), és megpróbálok választ találni erre...

Most a következő napok még nagyon nehezen lesznek. Tegnap sorra villantak be képek, és nyüszítettem, hogy vissza akarok menni. Hiányoznak a többiek is. Hiányoznak a terápiák, bármennyire is felkavartak. Zavaros minden. De majd csak letisztul...

2015. november 20., péntek

Harmadik hét


El sem tudom mondani, mennyire fáradt vagyok. Szerintem nem fogok ellenállni az ágyamnak, és ledőlök egy kicsit. Előtte mondjuk nem ártana mosogatnom valamennyit...
Nagyon durva, hogy már a harmadik hét is eltelt. Említettem, hogy az első három hét a próbaidő, és a harmadik héten történik az új szerződéskötés. Három hónapra hosszabbítottunk, ha az letelt, meglátjuk, mennyi időre van még szükségem a kezelőorvosom szerint. Lehet, hogy még három hónapot hosszabbítunk, lehet, hogy csak egyet, lehet, hogy annyit sem. Ez mindig a pácienstől függ, az ő haladásától, gyógyulási idejétől.
Ahogy haladunk előre a terápiákkal, ahogy újabb és újabb elfojtott múltbéli érzéssel kell szembenéznem, úgy növekszik bennem a szeretethiány is. De valami iszonyat durván. Nagyon sokat sírtam odabent ezen a héten is. Olyan jólesik elengedni a könnyeket... Úgy érzem, a társaim szeretnek engem, még ha ez az adott pillanatokban nem is jut el hozzám. Gyakran érzem úgy, hogy egy nagy fekete lyuk tátong a lelkemen, ami elnyel minden törődést, és még többet akar, semmi nem elég neki. Vagy mintha egyfajta burokban lennék, ahová nem jut el a többiek figyelme. Pedig figyelnek rám. Ha sírok, nincs olyan, hogy valaki ne jönne oda vigaszt nyújtani. Ezek a démonok, ezek a kiközösítés és kitaszítottság iránti félelmek kizárólag belőlem jönnek. Nekem kell valahogy dolgoznom ezzel, felfogni és tudatosítani, hogy amit érzek, az nem a valóság, hanem a múltamból bennem ragadt sérelmek és fájdalmak.
Nagyon vegyesek az érzéseim, néha úgy érzem, nincs kedvem bemenni, néha pedig kifejezetten várom. Most is, egyfelől örülök, hogy végre péntek délután van és pihenhetek, másfelől már nagyon várom a következő hetet.

Holnap bátyám esküvőjére megyünk, vasárnap pihi.

2015. november 13., péntek

Második hét

Ez a hét elég gyorsan elszaladt, talán gyorsabban, mint az előző. Hivatalosan mondjuk még nincs vége, mert holnap is bemegyek, havonta egy vagy két hétvégi napot mindenkinek be kell vállalni.
Elég nehéz és megterhelő volt az elmúlt néhány nap. Összeomlottam hétfőn, szerda este és csütörtökön is. De azt hiszem, ez természetes folyamat. A sok mocsok, amit az ember az évek alatt elegyenget magában, újra felkavaródik, és ezekkel szembe kell nézni. Tudtam, mit vállalok, de nem lehet eléggé felkészülni lélekben arra, hogy nagyon nehezek az első hetek.
A társaságot viszont szeretem, és a technikák is ígéretesek.
A mai nap már könnyebben telt, csak fél 1-1-ig vagyunk bent péntekenként. Amikor sorban álltunk a gyógyszerekért, az egyik lány betett a folyosón lévő számítógépen '90-es évekbeli diszkózenéket, és arra ráztuk magunkat. Az vicces volt. :D

Jövő hét kedden jár le a próbaidőm, akkor írunk új szerződést. Nekem addigra meg kell fogalmaznom világosabban, mi az, amiben elsősorban segítségre lenne szükségem, hiszen ehhez igazítva szabják személyre a terápiát.
A beilleszkedéssel kapcsolatban sok a félelmem. A többiek kedvesek és viszonylag nyíltak hozzám, de én elég sok negatív tapasztalatot hozok-viszek magammal, ami a társasági életet illeti. Ezeket valahogy el kellene engednem. Amikor az iskolában elkapott egy roham, vagy sokat sírtam, persze, hogy kinéztek maguk közül a többiek, hiszen más voltam, mint ők, nem tudtak mit kezdeni a bennem dúló dolgokkal. Itt viszont mindenki hasonlókkal küzd, ha elsírom magam, nem fordulnak el tőlem, hanem igyekeznek vigasztalni. Meg kell nyugodnom, hogy jó helyen vagyok, és nem kell attól félnem, hogy elfordulnak tőlem.

2015. november 9., hétfő

Sírós

Vannak témák, amikről nem írhatok. Nem a terápiás titoktartás miatt. Hanem mert nehéz róla beszélni. Mert olvassák a családtagjaim, és felzaklatná őket. Mert hátha olvassa valamelyik exem, és magára ismer. Mert nem lehet két mondatban összefoglalni.
Van egy örökké vérző seb bennem, ami talán már sosem fogja engedni, hogy Nő legyek.
Talán egyszer majd írok róla. Talán. De a lényeg, hogy a múltbéli események visszaköszönnek a jelenemben, és rettegek, hogy már soha többé nem lehet teljes életem.
Végigsírtam a mai napot. Képtelen vagyok megnyugodni. Ha megkérdezik, mi a baj, nem tudok válaszolni.
- Mi történt? - jön a kérdés. Lehetetlen felelni. Nem tudom egy levegővel felsorolni. Nem tudom egy mondatban lerendezni. Ha meg nem válaszolok, elutasítónak tűnök. Nincs megoldás.
Ma újra és újra eltört a mécses, és a társaim próbáltak vigasztalni, lelket önteni belém. Csak ideig-óráig sikerült, de aztán mindig újra összeomlottam. Nem értem, hogy lehet, hogy még mindig vannak könnyeim, amikor azt hiszem, már elsírtam az összeset.
Eleve alig bírtam bevonszolni magam a mai napon, és a holnaphoz sincs kedvem. De persze megyek, mert menni kell.
Fáradt vagyok.

2015. november 8., vasárnap

Beszámoló

Most van egy kis időm, bár nagyon álmos vagyok, de megpróbálok írni, hiszen ígértem.

Eltelt az első hét. Intenzív volt, érzelmileg lefárasztó, sokat sírtam, de sokat nevettem is. A közeg jó, az emberek legtöbbje szimpatikus, bízom benne, hogy idővel ők is befogadnak. Az eddigi tapasztalataim alapján nyitottak felém és kedvesek.
A sok sírás azért volt, mert mindig nagyon nehezen illeszkedem be egy új közegbe, ráadásul megszoktam, hogy ha kiborulok, felhívom Sanyit, akinek már a hangja is megnyugtat. Itt viszont a telefont ki kell kapcsolni arra az időre, amíg bent vagyunk, tehát gyakorlatilag ez a 'külvilág' felé vezető szál el lett vágva. Ami egyébként nem feltétlenül rossz. Hajlamos vagyok nagyon belefeledkezni a mobilomba, és sok mindenről elvonja a figyelmemet. Így azonban, hogy kikapcsolva kell tartani, jobban ott tudunk lenni fejben, és a köztes időkben elüthetjük egymással az időt, beszélgetünk, játszunk, stb. Hosszabb távon tehát ez jót fog tenni a mobilfüggőségemnek is, csak az eleje nagyon nehéz. Meg úgy összességében, az eleje mindig nagyon nehéz. Viszont az jó, hogy minden nap van hova menni és van honnan hazajönni. Hogy van kerete a mindennapjaimnak.
Továbbá mindenkinek be kell segítenie a házimunkában vagy a ház körüli teendőkben. Na, nem rabszolgamunkát kell elvégezni, hanem rendszerint beosztjuk, ki mit vállal, és kis lépésekben haladunk. Ez talán segít kicsit visszailleszteni a dolgos mindennapokba, és itthon is tudom majd kamatoztatni. Elvégre nekem pont a cselekvésképtelenség az egyik nagy bajom, hogy sokszor az ágyból sem tudok kikelni, nemhogy még takarítani itthon.

Szóval, összességében... nagyon nehéz volt ez az első hét, ugyanakkor továbbra is bizakodó vagyok, és úgy érzem, sokat fog ez rajtam segíteni!

Tegnap kicsit kibuktam, mert volt egy kis nézeteltérésünk Sanyival. Nem nevezném 'klasszikus' veszekedésnek, de lényeg, hogy nehezen kezeltem a szituációt, és emiatt órákra magamba fordultam. Remegett mindkét kezem, és arra vágytam, hogy beszedhessek egy marék nyugtatót, és átaludhassam a napot. Az elmúlt hetekben, ha összeomlottam, ezt a 'megoldást' alkalmaztam. Nem akartam a tudatomnál lenni, nem akartam érezni, csak aludni. Most azonban ezt nem tehettem meg, mert minden gyógyszeremet le kellett adni a házban, és ők adagolják ki a napi felírt mennyiséget. Ez okos dolog. Csak erre is át kell állnom. Most már nem menekülhetek a magamra erőszakolt alvásba.

Este aztán megbeszéltük a dolgokat, szóval már jobban vagyok. Holnap csak 11-re kell mennem, szuper ;)

2015. november 7., szombat

...

Tudom, hogy lógok egy beszámolóval, de most képtelen vagyok beszélni, meg egyáltalán, gondolkodni. Rosszul vagyok. Kutyaszorítóban érzem magam, ahol akármit csinálok, rosszul sül el. Mindig én vagyok a rossz, a hibás. Belassítom és nehezítem mások életét...

2015. november 5., csütörtök

Nyakláncosztás

Tegnap este átnéztem a régi nyakláncaimat. Tinédzserkoromból rengeteg felgyülemlett, és a legtöbbjét nem is viseltem az elmúlt években. Jól össze is voltak gabalyodva, nem kis munkámba került egyenként kibogozni őket. Néhány a kukában landolt, mert már nagyon lepusztult állapotban voltak. Aztán kiválogattam azokat, amiket én már biztosan nem fogok hordani, mert vagy túl kicsik nekem, vagy már nem az én stílusom. Össze is gyűlt kb. 10 darab, de nem volt szívem kidobni őket, mert még egész jó állapotban voltak. Nálam azonban csak tovább kallódtak volna, így arra jutottam, hogy beviszem őket a Thalassába, hátha esetleg valakinek tetszene közülük egy.
Nem gondoltam volna, hogy ekkora sikere lesz. Mindegyik gazdára talált. Azokat a hálás arcokat, azt a boldog, gyermeki lelkesedést nem felejtem el. Úgy örültek azoknak a nyakláncoknak, különösen, hogy csak úgy ajándékba elvehették, majdhogynem imába foglalták a nevemet. :) Nagyon drágák voltak, és ez engem is feltöltött. Főleg, amikor nap végén körbenéztem, és több emberen is felfedeztem, hogy az én régi nyakláncaimat viselik. :)
Holnap vagy holnapután igyekszem írni egy óvatos beszámolót a hétről, de ezt muszáj volt külön bejegyzésben megemlítenem. :)

2015. november 2., hétfő

Drága malackáim


Amíg gyógyult a tetoválásom, addig nem fogdoshattam/ölelgethettem a tengerimalacaimat, nehogy szőr kerüljön a sebbe, az ugyanis fertőzésveszélyt jelent. Mostanra már gyógyultnak nyilvánítható a karom, úgyhogy ma már bátrabb voltam. :)
Most este megmértük a malackák súlyát, és kaptak utána jutalomfalatot, meg egy kicsit kint lehettek velünk. Bogyó azonban lefagyott. Ő a legzárkózottabb malacka az összes közül, nagyon magának való, és régebben sűrűn nyilvánult meg nála az ijedtség úgy, hogy mozdulatlanná dermedt. Mostanában már oldottabb volt ezen a téren, ezért is láttam szomorúan, hogy ma este megint ilyen zaklatott. Felemeltem, és magamhoz öleltem. Éreztem, ahogy megnyugszik, belefúrta a fejét mellkasomba, aztán meg a karomra hajolt, és onnan nézelődött. Simogattam, beszéltem hozzá, és lassanként nem csak ő nyugodott meg, hanem én is. Annyira jólesett a lelkemnek, ahogy ez a zárkózott kis gombóc hozzám bújt, és lecsillapodott! Tényleg csodálatos érzés, mekkora szeretetet tudnak adni az állatok. Huszonhat évet kellett várnom arra, hogy ezt én is megtapasztalhassam. Rengeteget segít, hogy ők vannak nekem. Ma is, amikor jöttem hazafelé, sírhatnékom volt és végtelenül fáradtnak éreztem magam, de ahogy hazaértem, és beléptem a szobámba, ahol ezek a kis szőrgombócok vártak, rögtön jobb kedvre derültem. Én kis tüneményeim!

Túl az első napon

Nos, ígértem egy beszámolót, de ebből csak egy nyúlfarknyi helyzetjelentés lesz.

Szóval, mint ahogyan arra számítottam, a szerződésben, amit aláírtam, szó esik a titoktartásról. Tehát ami odabent történik a terápiákon, arról nem írhatok, de még a saját érzéseimről is csak óvatosan. Ezért nézzétek el nekem, ha csak szűkszavúan beszélek a napjaimról. Megpróbálom belőni az arany középutat, hogy ne maradjanak el a helyzetjelentéseim, de szabályt se szegjek.

Egyelőre össze vagyok zavarodva, vegyesek az érzéseim, sok mindentől meg vagyok szeppenve és sok mindentől félek. De összességében továbbra is bizakodó vagyok. Gyorsan eltelt ez a nap, bár sokat voltam egyedül a köztes időkben, és mérhetetlenül magányosnak éreztem magam a sok új arc között, többször a sírás szélén álltam. De úgy gondolom, ez normális az első időkben. Annak idején a Nap-kör első heteit is nehezen viseltem, de aztán belejöttem, és egyre könnyebb volt. :)

Az időbeosztás tetszetős, kaptam órarendet, úgy általánosságban fél 9-re kell mennem, és kb. fél 5-háromnegyed 5 körül végzünk. Kivétel ez alól a hétfő, amikor elég 11-re menni, valamint a péntek, amikor kb. délután 1-kor már jöhetek haza. Havonta egyszer bent kell tölteni egy hétvégi napot is. A többi majd kialakul. Három hét a 'próbaidő', ez nagyjából a beilleszkedést jelenti, és azután új szerződést kell majd aláírni, meg majd akkor lehet választható terápiát felvenni.

Most megpróbálok pihenni, de kíváncsian várom a holnapot! :)

2015. október 30., péntek

Rémálom

Az megvan, amikor rosszat álmodsz valakivel, és amikor felébredsz, akaratod ellenére haragszol az illetőre? Vagy legalábbis rossz érzésekkel viseltetsz iránta?
Nem? Mázlista.

Ezen a héten is változatlanul jelentkeztek az ilyen-olyan rémálmaim, de érdekes módon fel tudtam belőlük úgy ébredni, hogy nem viseltek meg annyira, és nem nyomták rá a bélyegüket a napomra. Ám úgy tűnik, elbíztam magam, mert ma megint Sanyival és anyukámmal álmodtam rosszat, és nagyon megviselt.
Szokásos módon Sanyi ébresztett, de ő maga is gyűrött volt, alig látott ki szegény a fejéből, és én máris közöltem, hogy vele rémálmodtam. Részvétteljesen megpuszilt, majd elment zuhanyozni. Nekem azonban ez nem volt elég; miután végzett, átslisszoltam hozzá, mellédőltem, és rázúdítottam az álmomat, minden részletével együtt. Csak mondtam és mondtam, ő még félig aludt, én pedig vártam a csodát, hogy megnyugtasson. Miután ez nem következett be, sértődötten visszavonulót fújtam, bezárkóztam a saját szobámba, és amikor Sanyi később átjött, elutasítóan viselkedtem vele. Tudtam, hogy nem szabadna, hiszen álmos még, éhgyomorra van, neki is idő kell, hogy magához térjen. De mivel éppen ő volt a lidércnyomás főszereplője, ezért képtelen voltam türelmet tanúsítani. Mindegy, tíz perc duzzogás után kisírtam magam a vállán, és megoldottuk. Csak aztán egész nap nyomott voltam. Az álom miatt is, meg amiatt is, mert utálom, ha akaratlanul is bántom őt. Sanyi nem vette magára, mire beért a munkahelyére, már el is felejtette, én meg a gép előtt ülve szidtam a fejemet. Ez van. Most már jobb.

Viszont van egy vicces kép, ami idevág. Az angolul nem tudóknak:
Csajszi egész nap duzzog, és nem áll szóba a párjával, aki nem érti, mi van, majd megkérdi:
- Haragszol rám valamiért?
- Veled álmodtam múlt éjjel - feleli a még mindig zabos leányzó.
- Mit csináltam?
- Igazán tudhatnád.

Na, valami ilyesmi... :D


2015. október 28., szerda

Utálom a testemet

Mert már megint ellenem játszik. A szokásos, stressz után következő alhasi-lábam közi feszítő fájdalom. Talán a mai nap viselt meg ennyire, talán még mindig egyfajta lecsengése az előző heteknek - de abbahagyhatná már. Gyűlölöm. Tehetetlen vagyok, és csak drukkolni tudok, hogy mihamarabb elmúljon, anélkül, hogy órákig kelljen görcsökben fetrengenem.
Mára vásárlást terveztünk be Sanyival, meg is ejtettük, csak nekem pont közben jelentkeztek ezek a fájdalmak. Egy ponton nagyon ingerült lettem, legszívesebben szétcsaptam volna valamit, törni-zúzni volt kedvem a Tesco közepén. De végül fennakadások nélkül, szerencsésen hazaértünk. Most az ágyban figyelek, és próbálok elvonatkoztatni a sötét gondolataimtól, ezért pötyögök ma már másodszorra, mint egy kényszeres marha (plusz a videó), írok és írok, mert olyan jó, hogy van ez a blog, legálisan használhatom panaszládának.

Jó lenne már, ha nem egy-egy pánikrohamból, fájó alhasból és kiszámíthatatlan hangulatingadozásokból állnék. Jó lenne, ha nem ez lennék én. Jó lenne, ha egyáltalán tudnám, ki vagyok.

Határeset - mostantól facebookon is

Sziasztok!

Több mint egy éve írom ezt a blogot, de mostanra érett meg bennem az elhatározás, hogy facebookon is "terjesszem az igét" :) Ott fogom linkelni a bejegyzéseimet és videóimat a könnyebb elérhetőség érdekében, illetve hogy talán nagyobb felületen is eljusson azokhoz, akikhez kell. Titeket, akik rendszeresen olvastok, szintén nagy-nagy szeretettel várlak ott, remélhetőleg sikerül összeterelni egy kedves kis közösséget.
Itt találjátok a facebook-lapot: https://www.facebook.com/borderlineszindroma/

Videó


2015. október 27., kedd

Tetkó

Egy bekezdés erejéig még visszatérek a tegnapi napra. Éjszaka kaptam egy kisebb pánikrohamot. Nem olyat, ami máskor lenni szokott. A tegnapom kivételesen jól sikerült, a vártnál jobban, kellőképpen fel is voltam dobódva este - ugyanakkor valahol mélyen ott keringett a félelem, hogy vajon ma is jól leszek-e, vagy valami nagyon rosszra számítsak, amiért jól mertem érezni magam? Ezek sajnos évek óta berögzült félelmek, és nagyon nehezen akarjuk egymást elengedni. Tegnap este lefeküdtem aludni, de alighogy elhelyezkedtem az ágyban, elkezdett szúrni a szívem. A malacok neszezését is tízszer hangosabbnak hallottam. Megpróbáltam lenyugodni és aludni, de ekkor meg a csukott szemhéjamon keresztül villogó fényeket láttam, holott teljesen sötét volt a szobában. Halálfélelmem volt, szinte éreztem, hogy egy percen belül valaki meghal vagy ránk robban a lakás... Sanyiért kiáltottam. Szegény ember, annyiszor mondom a nevét, lehet, hogy lassan megutálja. De nagyon drága volt, bejött hozzám, simogatta a hajamat, és megnyugtatott. Azt mondta, valószínűleg az előző hetek fényében az agyam nem tud mit kezdeni azzal, hogy egész nap tartósan jól éreztem magam és sok jó élményt begyűjtöttem, nehezebben dolgozza fel. Végül nagy nehezen sikerült elaludnom, de jó korán kellett kelnem, hogy még kiérjek Békásmegyerre a laborvizsgálatra.

Amiért külön ideges voltam, hogy sejtettem, kapok majd beszólást a frissen szerzett tetoválásomra, amit múlt hétfőn újítottam be a jobb alkarom belsejére. Mivel még gyógyuló fázisban van, nem akartam, hogy ott nyúlkáljanak a vérvétel közben, és hallottam hírét, hogy az orvosok/ápolók/stb. nem rajonganak a tetoválásokért és társaikért. Nem lepődtem meg ezen különösebben, olyanra is volt példa, hogy amikor épp kórházban feküdtem, a nővérke nekiállt osztani, hogy "egy ilyen szép fiatal lány miért festi feketére a körmeit?" Bár, most őszintén kérdezem, mégis mi közük van hozzá?! Látnak nagyjából öt percre, nem mindegy nekik, hogy abban az öt percben mit látnak? Feltétlenül be kell rá szólni valamit? Attól nekik jobb? Na, mindegy is.
Szóval igyekeztem erre lélekben felkészíteni magam, mert én köztudottan nem kezelem jól az efféle piszkálásokat (sem).
Nos, a következő jelenet zajlott le:
- Adja a karját!
- Lehetne a bal karomat? Mert a jobb karomon még gyógyul ez a tetoválás.

A hölgy rám meresztette a szemét, majd szigorú hangon kifakadt:
- IRGUM-BURGUM, adja valamelyik karját, nekem mindegy, melyiket, ilyenekkel csúfítja el magát a mai fiatalság...

Megmondom őszintén, itt egy pillanatra elöntött a pánik, úgy éreztem magam, mint egy rossz diák, akit a tanára megaláz az egész osztálya előtt, és belém akad a szó. (velünk párhuzamosan helyezkedett el egy másik vérvevő és beteg, tehát ők is hallották az észosztást) Aztán, nem tudom, hogyan, de valahogy sikerült kivágnom magamból egy humoros hangvételű reakciót:
- Már vártam!

Erre a nő elmosolyodott. És ettől a mosolytól egészen megváltozott az arca, már nem egy dühöngő tanárnénit láttam.
- Az én időmben ilyen csak a raboknak volt! - közölte.

- Én is rab vagyok. Az élet rabja. Jaj, de költői vagyok ma reggel...
Elnevette magát.

- Megfújta magát valami lírai szél?
- Vagy csak nem aludtam eleget.
- Én is olyankor vagyok formámban. Hát ez a véna jó mélyen van...
- Engem szeretnek a vérvételesek a rossz vénáim miatt. De maga ügyes, hogy gyorsan megtalálta. - Magam sem értettem, hogy megy ilyen könnyen részemről a cseverészés. De úgy éreztem, csak így tudom magammal elhitetni, hogy erős vagyok.
- Na menjen, gyönyörűm, a táskát kapja fel a jobb karjára.. arra a gyógyuló bigyóra - mosolygott a hölgy.

Szóval sikerrel vettem az akadályt, és ez nagy megkönnyebbülést hozott.


Ha már említettem a tetoválásomat, arról még nem is esett szó a blogban, úgyhogy röviden összefoglalom.
Évek óta vágytam egyre, pontosabban 2012-ben határoztam el, hogy szeretnék. De sokáig nem körvonalazódott, mit és hova. Végül egy norvég gothic metal zenekar, a Mortal Love neve és logója mellett döntöttem. Nem véletlenül választottam őket. Róluk annyit kell most tudni, hogy egy albumtrilógiát adtak ki 2002 és 2006 között, aztán 2011-ben sajnálatos módon feloszlottak. Én 2003-ban ismertem meg a zenéjüket, és azóta is közel állnak a szívemhez. Őket hallgattam egy őrült kapcsolatom alatt, velük vészeltem át a szakítást. Őket hallgattam, amikor elhunyt egy sosem látott internetes barátom, őket hallgattam egy gyönyörű nyaralás idején. Őket hallgattam, amikor hatvan ismeretlen gyerek közé kerültem be megszeppenten, és bizonyítanom kellett. Sorolhatnám, mennyi jó és rossz időszakban álltak ők mellettem. Az életem részévé vált a zenéjük, minden daluk, minden dallamfoszlányuk. És biztos vagyok benne, hogy az előttem álló nehezebb napjaimon is segíteni fognak.
Egyébként - mivel a facebook oldaluk még aktív - elküldtem nekik üzenetben a tetoválásomról készült képet egy rövid köszönőlevél kíséretében. A válaszuk nagyon meghatott. Azt írták, én vagyok az ő hősük, semmi sem teheti őket boldogabbá, mint a tudat, hogy valakinek ennyit jelentett a zenéjük. És azzal, hogy magamra tetováltattam a nevüket, egyszerre tettem őket boldoggá és büszkévé. :)

Nnna, most kidőlök, mert nagyon álmos vagyok, de még előtte csatolok képet a tetkóról:


2015. október 26., hétfő

Hasfájós napok

Az elmúlt egy-két hétben elég sok volt a feszültség, ami nagyjából múlt hétvégére ült el. Csütörtökre derült ki, hogy oké, minden rendben, ekkor és ekkor kezdődik a terápia, ésatöbbi. Akkor végre megnyugodtam, és boldogan vártam a hosszú hétvégét, amit a párommal tölthettem együtt. Igen ám, csakhogy a hasam úgy gondolta, most van itt az ideje kiadni a maradék feszültséget, amolyan levezetőként, és ennek örömére péntek este rohadtul elkezdett fájni. A tipikus feszítő alhasi fájdalom, amivel anno sokszor kerültem kórházba. Megijedtem, de igyekeztem nem bepánikolni; bevettem egy nyugtatót és egy fájdalomcsillapítót, ledőltem, és vártam, hogy elmúljon. Szerencsére a kritikusabb része hamar lecsengett, de még szombaton és vasárnap is sokat fájt a hasam, főleg mozgásra, így a hétvége nagyját az ágyban töltöttem. Elég bosszantó volt, haragot, frusztráltságot generált bennem, és ezzel együtt bűntudatot is, amiért semmi hasznosat nem tudok csinálni otthon. Párom megértő és kedves volt (pedig szombat este kifejezetten kiállhatatlanul viselkedtem), úgyhogy végül ezen is túllendültünk. Most már nem fáj a hasam,  lekopogom gyorsan.

Ma elmentem a háziorvosomhoz, hogy laborvizsgálatra kérjek beutalót. Csak egy asszisztenst találtam ott, mert a doki szabadságra ment. Megkérdezte, miért kell a labor, én pedig elmondtam, hogy a Thalassa házba megyek terápiára, és oda feltétel, hogy vigyek friss laborleleteket. Kérdezte, az milyen hely, feleltem, hogy mentális bajokkal foglalkozik. Ebből ő valahogy azt szűrte le, hogy én leszek az, aki terápiát tart a betegeknek. Nem is értettem, miért mondogatta, hogy "minden elismerésem", meg hogy "maga ilyet bevállal". Gyanús volt, ezért visszakérdeztem, mire gondol.
- Hát, hogy bemegy a betegek közé terápiát tartani - felelte.
- Ööö... én vagyok a beteg - világosítottam fel.
Azt az arcot meg kellett volna örökíteni. Felkapta a fejét, elkerekedett szemmel rám bámult.
- Maga?! Komolyan? Hát pedig magából ki nem néztem volna. De tényleg? Nem mondja komolyan! Egyáltalán nem látszik magán!
Nagyon édes volt azzal az őszinte döbbenettel.
- Na, akkor most már másképp figyelek! - húzta ki magát. - Milyen hely ez konkrétan? Mit fognak ott csinálni magával, és miért is megy oda?
Elbeszélgettünk néhány percet, röviden felvázoltam a terápia lényegét, meg azt, hogy elég régóta küzdök a betegségeimmel, és nagyon örülök, hogy kifelé ez nem látszik, mert akkor már jó úton haladok. Ezt lelkes mosollyal ő is megerősítette:
- Ha maga ezt így bevállalja, és elmegy kezelésekre, akkor nagyon jó úton jár! Igen, így, hogy elmondta, már beugrott ez a hely, egy ismerősöm fia drogproblémák miatt került oda, és nagyon jó dolgokat hallottam róla. Akkor ott magának nagyon jó lesz! Menjen hát, és érezze ott jól magát, biztos sokat fog önnek segíteni!

Valószínűnek tartom, hogy asszisztensként nagyon keveset tud a mentális gondokról (a Borderline személyiségzavarról sem hallott), és gondolom, ő a betegeket valami nagyon látványos képpel képzelte el, eltorzult arccal, őrülten villogó szemekkel. Ezért is lepődhetett meg annyira, amikor odalibbentem én, látszólag átlagos fiatal lány, udvarias mosollyal és összeszedetten. Mindenesetre feltöltődtem ettől a rövid kis beszélgetéstől. :)

Még itt vagyok Békásmegyeren, felugrottam a családhoz, beszélgettem bátyámmal és apukámmal (elég ritkán látom őket, úgyhogy jól jött ki, hogy erre jártam). Lassan indulok haza, holnap kora reggel meg jöhetek vissza a laborvizsgálatra. Nincs hozzá sok kedvem, de túl leszek ezen is, aztán a hét további részében pihi, egy hét múlva pedig kezdődik a terápia.

2015. október 22., csütörtök

Thalassa ház november 2-től

Új fejlemények történtek az ügyemben - azt hiszem, határozottan pozitív fejlemények. :)
Mint azt az előző posztomban említettem, a Tündérhegy nekünk nem tűnt szimpatikusnak, viszont a Thalassa házhoz több reményt fűztünk. Kedden mentünk interjúra, ez ugye az a beszélgetés, ahol felmérik, tudnak-e rajtam segíteni, és ez alapján döntik el, vállalnak-e. Már a megközelítés is könnyebb a mi esetünkben, közelebb van hozzánk, busszal átszállás nélkül kb. 40 perc alatt ott vagyok. Egy csendes környezetben van, nyugodt, rendezett körülmények között. Itt jóval kevesebben várakoztak, mint a Tündérhegyen, és az asszisztens hölgy is nagyon kedves volt, aki felvette az adataimat. Viszonylag hamar sorra kerültem, aztán részt vettem egy 30-35 perces beszélgetésen, ahol fel kellett dióhéjban vázolnom, mik a fő problémáim, miért kellene a segítség, illetve a pszichológus hölgy is feltett mindenféle kérdést. Szerdán kellett telefonálni, hogy megtudjam, hogy döntöttek. Jó hír: vállalnak :) November másodikától megkezdtem náluk a terápiát, ami nagyjából 3-6 hónap lesz.

Ami nagy-nagy pozitívum, hogy nem befekvős, hanem bejárós lesz a dolog. Ez azt jelenti, hogy minden héten hétfőtől péntekig, 9-től délután fél 5-ig leszek bent, utána hazajövök a páromhoz, a saját kis kuckómba. Engem már ezzel megvettek kilóra. :) Mert a legjobban talán attól rettegtem, hogy hónapokra be kell költöznöm egy idegen helyre, idegen emberek közé, elválasztva a saját környezetemtől.
Sok mindent fogunk csinálni, lesz egyéni-és csoportterápia, zeneterápia, pszichodráma, mozgásterápia, szóval lesz elfoglaltság. Nagyon bizakodó vagyok. Nem merek előre dicshimnuszokat zengeni, de maradjunk annyiban, hogy szimpatikusnak tűnnek, nem beszélve arról, hogy végre lesz kerete a mindennapjaimnak, nem itthon fogok kallódni, hanem kialakul a napirendem, és még segítséget is kapok. Reméljük a legjobbakat! :)

2015. október 17., szombat

Pokolvölgy



Borzalmasan nehéz hét áll mögöttem, amit leginkább a már említett rémálmoknak 'köszönhetek'. Hétfőn összeomlottam, sírva hívtam fel öcsémet, hogy munka után jöjjön át hozzám, mert szükségem van rá. Átjött, aztán kedden felváltva vigyáztak rám a barátaim, egészen késő estig, mert a párom csak este 11 tájékán ért haza. Akkor úgy éreztem, kicsit jobban vagyok. Szerdán azonban egy újabb rémálomsorozat teljesen kiborított, egyedül voltam, és segélykérő üzenetekkel bombáztam Sanyit. Begyógyszereztem magam annyira, hogy ne legyek a tudatomnál, és elaludtam, mert bár rettegtem, hogy újabb álmok jönnek, de az ébrenlét még ijesztőbb volt akkor. Nem hallottam, hogy közben hív az egyik közös barátunk, és próbál bejutni hozzám. A párom hazarohant a munkából, és ketten térítettek magamhoz. A szerda és a csütörtök összefolyt. Alvás-gyógyszer-alvás-gyógyszer, csak az volt a lényeg, hogy ne legyek ébren, mert rettegtem önmagamtól, rettegtem, hogy feladom a küzdelmet. Sanyi csütörtök-péntekre szabadságot vett ki, hogy mellettem legyen. Tegnapra (péntek) valamelyest jobban lettem. Hosszas beszélgetés után beláttam, hogy komolyabb segítségre van szükségem, bár az utolsó percig küzdöttem ellene, mert nagyon félek tőle. Abban maradtunk, hogy felkeressük a Tündérhegyet és a Thalassa házat, egyelőre azért, hogy információkat gyűjtsünk, érdeklődjünk. Az előbbiben szombatonként fogadják az érdeklődőket beszélgetésre, a másikban keddenként.

Ma tehát felkerekedtünk, és elindultunk a Tündérhegyhez. Borzalmas volt az odavezető út. A villamoson elkapott egy pánikroham, mert közvetlenül mellettünk volt egy nagyon hangos, nagyon káromkodó, borzalmas nőszemély, aki ráadásul az ellenőrrel is hangos szóváltásba keveredett. Szóval ez már megalapozta a kedélyállapotomat. Aztán elbuszoztunk kb. az Isten háta mögé, és onnan még rengeteg gyaloglás következett, hol emelkedőkkel, hol lejtőkkel. Alig kaptam levegőt, rosszul voltam, hányingerrel és sírással küzdöttem, ráadásul előző éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam, annyira ideges voltam a mai kórházlátogatás miatt. Maga a környezet hiába szép a sok zölddel, de olyan hihetetlenül eldugott helyen van, hogy alig találtunk oda. Mondtam is Sanyinak: ez nem Tündérhegy, ez Pokolvölgy... És előrebocsátom, ezzel NEM magát az intézményt minősítem, mivel arról nem sikerült sokat megtudnunk.
Az történt ugyanis, hogy amikor nagy nehezen beérkeztünk, rengetegen várakoztak előttünk, és minimum 2-3 óra lett volna, mire jó eséllyel esetleg bejutunk. Én meg közben egyre rosszabbul voltam, ráadásul a falra aggatott festményektől is a víz kivert - ijesztő fejű bohóc, nagy hal, amint felzabálja a kishalat... gondolom, ottani betegek festhették. Körülbelül 5-10 percet töltöttünk ott, aztán úgy döntöttünk, hazajövünk. Kedden elmegyünk a Thalassába, remélhetőleg ott sikerrel járunk, az még közelebb is van. Azért az nem mindegy, főleg, ha úgy alakul, hogy hónapokra fekszem be. Ha pedig mégis a Tündérhegy marad, még visszamehetek, mert a beutalóm három hónapig érvényes. De én most a Thalassában bízom, mert hogy a másikhoz többet fel nem mászom, az is fix...

Szóval ez van most. Úgy néz ki, nem úszom meg a befekvést. Hogy mikor és hova, az majd még eldől. Ahol tavaly nyáron voltam, azzal az a gond, hogy a gyógyszerbeállításon kívül nem csináltak semmi érdemlegeset. A fent említett két helyen azonban elvileg intenzív pszichoterápiák vannak, és talán az többet fog segíteni.

Most nem tudok többet írni, nagyon kimerült vagyok... még jelentkezem.

2015. augusztus 5., szerda

Lépések



Nagyon régen jelentkeztem, úgyhogy most megpróbálok némi helyzetjelentést adni.

Nos, május vége óta volt több összeomlásom, és egy balszerencsés gyógyszerváltás eredményeképp nem sok kellett, hogy baj történjen. Húzós hetek voltak. Aztán visszamentem a pszichiáterhez, és újratervezés történt a gyógyszerezést illetően. Amivel próbálkoztunk, az ment a levesbe, maradt az antidepresszánsom, ezt napi egy szemről másfélre emelte, mellé pedig a frontin.
Most jobban vagyok. Párom is többször megjegyzi, mennyit fejlődtem mostanában. Sokkal könnyebben túlteszem magam a kezdeti megrázkódtatásokon, gyorsabban összeszedem magam. Időnként egy-egy pánikroham sajnos befigyel, de ez van. Néha vannak nehéz napjaim, de többségében igyekszem élni. Vezetem a magazinomat, hogy legyen mit csinálni minden nap, és időközben lettek tengerimalacaim, az ő gondozásuk is sokat segít rajtam. Továbbra is aggaszt a jövőm, és félek, hogy nem találok vissza az álmaimhoz, amelyek éveken át szerves részemet képezték, de megpróbálok nem ennyire előre tekinteni. Muszáj egyik napról a másikra élnem. Muszáj kis lépésekben haladnom.
Egyszer olvastam egy aranyos mesét. Arról szólt, hogy egy nagylány és a kisöccse hazafelé tartanak egy hosszú útról fáradtan, de egy nagy domb tetején laknak. A kisfiú elszomorodik, hogy milyen magasan van a ház, ő már nagyon fáradt, nem fog tudni felmenni. A nővére erre azt mondja, "Kár, pedig épp most találtam ki egy játékot. Nézd, ha lépek egyet, tisztán látszik a lábnyomom! Próbáld ki te is!" A kisfiú lépett egyet, és büszkén mutatta, hogy az övé is látszik. Nővérkéje azt felelte, "hmm, szerintem az enyém jobban látszik. Nézd!" Újra lépett egyet. A fiúcska is. Ez így ment tovább, lépegettek, nevetve összehasonlítgatták a lábnyomaikat, aztán egyszer csak a kisfiú döbbenten konstatálta, hogy felértek a dombra. :)
Valami ilyesmiben bízom én is. Figyelem a kis lépteimet, és remélhetőleg egyszer felérek a domb tetejére.

2015. május 14., csütörtök

Nem akarlak bántani!


Tegnap borzasztóan megijedtem. Kora délután ledőltem egy kicsit, elaludtam, és szörnyű rémálmaim voltak. Arról szóltak, hogy visszaestem, és üvöltöttem anyuval, üvöltöttem a párommal. Amikor felriadtam, velem együtt felébredt bennem a rég eltemetett szörnyeteg, aki annak idején megkeserítette az éveimet és a szeretteimét is. Ébredezett, mozgolódott bennem, és késztetést éreztem, hogy bántsam a szerelmemet. Nem fizikailag, hanem szavakkal. Undorító, mocskos szavakkal, amelyek mélyre döfnek, és módszeresen szurkálják az "áldozat" lelkét, meg az enyémet is.

Ez a szörnyeteg-énem már nagyon sok mindenkit bántott. Hol görcsösen kapaszkodott az imádott emberekbe, hol pedig ocsmányul köpködve ellökte őket - és ez akár egy napon belül, egy rossz pillanatban képes volt változni. Tipikus Borderline-tünet, a létező legrosszabb talán. Azt hiszem, az exeim bőven tudnának mesélni erről.
Sanyi az első olyan párom, akit képtelen vagyok bántani (na nem mintha vágynék rá). Egyszerűen annyira szeretem őt, olyan nyugodt derűvel és boldogsággal, amilyet még senki mellett nem tapasztaltam. Ő mutatott nekem egy új utat, ő tényleg hisz bennem, a gyógyulásomban, és ha félek, erején felül is mindent megtesz azért, hogy meg tudjon nyugtatni - még akkor is, ha belül ő is fél. Soha egy rossz pillantással sem szolgál rá arra, hogy támadjam. Gyengéd megértéssel nyújtotta a kezét annak az elnyomott, reszkető énemnek, akit a szörnyeteg nem engedett felszínre jönni.

De tegnap nagyon rosszul voltam. Amikor Sanyi hazaért, és próbált közeledni felém, először elzárkóztam. Még hozzászólni is alig mertem, mert rettegtem, hogy valami olyat mondok... így hát amikor bejött hozzám a szobámba, a mobilomba temetkeztem, nyomkodtam rajta az egyik hülye játékot, rá sem néztem szegényre, csak csendben motyogtam, hogy nem szeretnék beszélgetni. "És csak úgy együtt lenni?" kérdezte ő óvatosan. "Azt sem."
Megpuszilt, azt mondta, akkor visszamegy a szobájába, de rögtön szóljak, ha tudom, hogyan segíthetne.
Magamra maradtam, és minden erőmmel azon voltam, hogy fenékbe billentsem a szörnyeteget, és visszazavarjam oda, ahol eddig volt. Nem adta meg magát egykönnyen, öngyilkos és önbántalmazó gondolatokkal válaszolt. A hajamba markoltam, nehogy bármi hülyeséget csináljak. Amikor Sanyi néhány perc múlva újra bekukkantott hozzám, folytak a könnyeim, és az egyik plüssmacimba temetkeztem. Mellém térdelt, fejét a vállamra hajtotta. Erőtlenül kinyújtottam a kezemet, és a hajába simítottam. Aztán beengedtem magam mellé az ágyamba, hagytam, hogy a karjaiba vonjon, és minden sötét gondolatomat elsírtam neki... Estére már minden rendben volt.

Szóval győztem. Nem bántottam a szerelmemet. De még magamat sem.

Van kiút. Egy borderline-beteg nem menthetetlen. De nem győzöm hangsúlyozni, hogy ehhez nagyon erős betegségtudat, még erősebb elhatározás, kitartás, és nem utolsó sorban külső szakemberi segítség kell. Én soha többé nem akarom bántani azokat, akiket szeretek. A Borderline-okról ez már egy elterjedt - sajnos jogos - felfogás; "ne kezdjen velük az ember, mert tönkretesznek". Hát én ebbe a sorba nem állok be többet. Én is tettem tönkre embereket, és ezzel együtt magamat is. Mert amit már kevesen tudnak, az az, hogy amikor bántunk valakit, akit szeretünk, azzal saját magunkat is pusztítjuk. Egy szúrás oda, egy ide. És szembe kell néznünk azzal, hogy mit tettünk. Annál nagyobb fájdalom aligha van. Amikor fekszem az ágyon összekuporodva, hallom, hogy a másik szobában valaki miattam zokog, engem is ráz a zokogás, de hozzám nem jön be senki, mert éppen gyűlölnek, okkal gyűlölnek, hiszen én bántottam a másik szobában zokogó embert... Nem mehetek oda megölelni őt, megvigasztalni, mert én voltam az, aki bántotta. Senkinek nem kívánom ezt az érzést.

Soha többé nem hagyom életre kelni ezt a mocskos szörnyeteget. Ha kell, az utolsó erőmmel is azon leszek, hogy visszanyomjam. Tegnap sikerült, és hiszem, hogy ezután is sikerülni fog.

2015. május 2., szombat

Hát ez mi a f*sz?


- Hát ez mi a f*sz? - kérdezte az egyik Borderline-videómnál egy kedves fiatalember. Rendkívül tartalmas, érdekfeszítő hozzászólás, nem? A videó amúgy arról szól, hogyan kezdődött nálam ez a személyiségzavar, mik voltak az első jelek, és miként diagnosztizáltak. Emellett a gyengébbek kedvéért még a blogomat is linkeltem, és ez a drága ember ennek ellenére eme igen értelmes hozzászólással tisztelt meg. Elgondolkodtam: 1. Ha végignézte a videót, neadjisten a blogomra is ránézett, akkor mi a kérdés? 2. Ha csak belekukkantott, és nem is érdekli annyira, hogy végignézze, akkor megint csak mi a kérdés?

Na mindegy.

Szerencsére továbbra is tart a tartósan stabil állapot. Jó lenne tudnom, mi is a pontos oka ennek, mármint minek köszönhetem, mit csinálok jobban a korábbiakhoz képest? Csak hogy tudjam, mit folytassak, és ha kérdeznek a sorstársaim, akkor nekik is tudjak válaszolni. A pszichológusom is nekem szokta szegezni a kérdést, hogy vajon mitől vagyok jobban? Mármint azt szeretné, hogy meg tudjam saját magamnak fogalmazni, de nem tudom. A csoportterápia, a gyógyszerek? Ez önmagában nem elég, én is kellek hozzájuk. De hol és mit sikerült megjavítanom?
Mindenesetre én nagyon örülök ennek az állapotnak, csak azért feszegetem ezeket a kérdéseket, mert szeretném, ha nem csak átmeneti dolog lenne, hanem meg tudnám tartani. Ha rájöttem, megírom! :)

2015. április 12., vasárnap

Betegen is jól

Furcsa egy hét volt a mostani, néhol feszültséggel és nyűgösséggel teli, de összességében mégis sikerült jó élményeket átélnem. Az van, hogy sikeresen bekaptam egy vírust. Ez azért dühítő, mert a párom előzőleg három hétig betegeskedett, és azalatt én jól voltam, azt hittem, már megúszom, hogy bárki megfertőzzön vele. Miután a kedvesem meggyógyult, jött neki az ügyelet a munkahelyén, és amikor végre azon is túl volt, együtt lehettünk volna rendesen... puff, lebetegedtem én. Nagyon nyűgösen és idegesen viseltem a dolgot, először a torkom rendetlenkedett, aztán benáthásodtam, ami egyenesen arányos az álmatlan éjszakákkal.
Ugyanakkor épp erre a hétre beszéltünk le korábban több programot is: szerda estére koncertjegyünk volt, csütörtökre a barátaimmal biliárdot terveztünk, szombaton pedig egy autós kiruccanás volt kilátásban Érsekújvárra. Én pedig megmakacsoltam magam, és tökbetegen végigcsináltam az egészet. Milyen jól tettem! Igaz, hogy folyton köhögtem meg orrot fújtam, a közérzetem pedig iszonyat gyenge volt, de a programok és a barátok nagyon jót tettek a kedélyállapotomnak.
Tegnap már határozottan jobban éreztem magam, amikor az autókázós kirándulásra mentünk. Jót tett a levegő, a napsütés, a társaság, az élményszerzés. Kevesebbet köhögtem, kevesebb zsebkendőre volt szükségem. És azok az apró örömök nap végén, mint az egész napos utazás utáni lazítás, kellemes fürdő vétele... régen élveztem ki ennyire a fürdést, semmi kapkodó mozdulat, lassan és kényelmesen öblítettem le magamról a tusfürdőt, kiélveztem a langyos vizet, az érzést, hogy megtisztulok. :) És napok óta először végre aludni is tudtam.
Ma pedig a párommal is tudunk végre időt szánni egymásra, és ez nagyon jó. :)
Remélhetőleg egy-két napon belül már teljesen jól leszek!

2015. március 29., vasárnap

Vihar előtt?


Jó régen jelentkeztem, úgyhogy most igyekszem pótolni.
Legutóbbi videómban azt hiszem, említettem a nőgyógyászati gondjaimat. A műtétet egyelőre megúsztam, a legutolsó vizsgálatok szerint valószínűsíthető, hogy felszívódnak a dolgok maguktól. Úgyhogy most várunk.
Fizikai panaszok már ritkábban jönnek szerencsére. Ami pedig a lelkieket illeti, hát nem tudom. Ha le akarnám egyszerűsíteni, azt mondanám, stabilan jól vagyok, de nem érzem őszintének ezt az állítást. Kicsit ijesztő, "vihar előtti csendnek" tűnik ez az állapot. Valami furcsa burokban vagyok, amiben se nem rossz, se nem jó. Egy-egy napon előfordulnak kilengések, amikor ötpercenként ingadozik a hangulatom a nagyon lelkes, pörgős és a letargikus, borongós között. Néha csak úgy ok nélkül szomorú vagyok. De a legtöbb esetben inkább üres. Teszem a dolgaimat, fekszem, kelek. Az evéssel problémáim vannak. Most szerencsére van mivel lekötnöm magam, mert egy határidős projekten dolgozom (erről majd csak akkor fogok mesélni, ha elkészültem vele), és ez ad egyfajta keretet a napjaimnak.
Az továbbra is nagyon megvisel, hogy lelkesen belevágok dolgokba, aztán pár napon belül elmúlik a kedv, a tenni akarás, és mindig mindent félbehagyok. Ezt nagyon gyűlölöm, így egyszerűen semmire nem viszem. Lassan már mindent beárnyékol ez az egész, mert ha bárminek is nekifogok lelkesen, ott van bennem mélyen a tudat, hogy ebből most kell kihoznom, amit tudok, mert lehet, hogy holnap már véget ér.
Na mindegy. Ennyit tudok most mondani.

2015. február 20., péntek

Most amúgy jó


Múlt hétvégén átestem egy holtponton, amikor is kibukott belőlem az elmúlt néhány hét összes feszültsége, és nagyon nem láttam értelmét a folytatásnak. De a szeretteim mellettem álltak, és belőlük töltekezem. Most már jobban vagyok, elfogadtam a jelenlegi helyzetemet. Megbékéltem a kisbaba-kérdéssel. Mármint persze kicsit félek a közelgő műtéttől, hogy vajon mi lesz, hogy fog sikerülni, mit találnak ott, de igyekszem nem hergelni magam rajta, és azt is elfogadtam, hogy nem mostanában lesz gyermekem. Rendes esetben talán nem is sürgettem volna a témát annyira, amennyire az elmúlt időszakban tettem, de annyi hatás ért, annyi minden történt, amitől megijedtem, és bepánikolva mihamarabb teherbe szerettem volna esni... Mint azt már többször említettem ebben a blogban, évek óta vágyom egy gyermekre. Saját magam életét megnehezítve makacs fejjel elhatároztam, hogy legkésőbb huszonhét évesen már szeretném is megszülni az elsőt - természetesen mint feleség, az esküvőt huszonöt éves koromra képzeltem el. Nem hinném, hogy ezzel egyedül vagyok, biztosan jó néhány lánytársam elképzeli, kitalálja a számára ideális jövőképet, dehát ember tervez, Isten végez. Február nyolcadikán a huszonhatot töltöttem be, és muszáj volt szembenéznem a tényekkel: nem úgy alakult az életem, ahogy én azt elképzeltem. Nem vagyok férjnél, nem vagyok még csak eljegyezve sem, gyermek pedig továbbra is csak a fejemben létezik. Továbbá nem vagyok elég érett és felelősségteljes, ahogy ebben a korban már lennie kellene. Decemberben volt az a majdnem-terhesség, kiderült a ciszta, kiderült a másik ciszta, kiderült az endometriózis... és mindez, ahogy lenni szokott, egy nagy elegyként kibukott belőlem. Aztán elgondolkodtam. Hosszasan és mélyen. És megvilágosodtam. Amiket már korábban is szajkóztak a szeretteim, az végre hozzám is eljutott. Mert hát tudjuk, hogy van ez: adhatnak tanácsot az emberek, rávilágíthatnak nyilvánvaló vagy kevésbé nyilvánvaló dolgokra, rámutathatnak pozitívumokra az érdekelt fél adott élethelyzetében, de minderre saját magunknak kell rádöbbenni, nekünk kell meglátni. Addig hiába próbálják megmutatni mások, felfogjuk ésszel, amit mond, de nem érezzük át, amíg a lelkünk nem nyílik ki felé a megfelelő pillanatban.

Mi volt a megvilágosodás? Az, hogy van egy csodálatos párom, akivel együtt élek. Az, hogy még másfél éve sem tart a kapcsolatunk, de már mennyi mindenen keresztülmentünk, és mennyire szépen haladunk előre. Milyen nagyszerű dolog, hogy vele élhetek! Hogy nap mint nap láthatom, vele alhatok el, vele kelhetek, hozzá megyek haza, vagy ő tér haza hozzám. Megvannak a közös kis szokásaink, vicceink, rengeteget nevetünk együtt. Van egy férfi, aki esélyt és időt ad nekem a fejlődésre, aki látja bennem a potenciált, aki hisz bennem és a kapcsolatunkban. Miért is rágtam szegényt a házasság-gyerek témával, amikor már ezek nélkül is annyi mindent elértünk? Korábban egyik párkapcsolatom sem fejlődött ilyen rohamosan és ilyen eredményesen. Ha továbbra is szépen haladunk, ha a boldogságra törekszünk, és a jelenből hozzuk ki a legtöbbet... ha úgy kell történnie, akkor úgyis el fog jönni az ideje az eljegyzésnek, esküvőnek, gyermekvállalásnak, sürgetés nélkül. Ismerem már őt annyira, hogy tudjam, nem az a fajta férfi, aki hátradől és húzza az időt. Neki is fontos, hogy jól érezze magát a kapcsolatban, és ő is szeretne haladni.
Így, hogy mindezt végre nem csak ésszel gondoltam végig, hanem az érzéseimmel is felismertem, végre megnyugodtam. Most már nem sürgetem magam, és nem görcsölök azon, hogy mikor mit hoz a jövő. Megpróbálok kis léptekben haladni, figyelni a kapcsolatomra, és nem utolsó sorban önmagamra is, hogy ne gátoljam a saját gyógyulásomat.

Tegnap nagyon jó napom volt. Öcsimmel és egy barátunkkal elmentünk biliárdozni, és ezt egy kis sétával is egybekötöttük. Magammal vittem a rollert, és azzal hasítottam :P Rendesen feldobódtam tőle, hiszen friss levegőn voltam, mozogtam, és közben barátok is körbevettek.
Ma, miközben reggelit készítettem magamnak és kávét főztem, valami furcsa nyugalom és béke áradt szét bennem. Jó érzés volt összeállítani magamnak a kávét, négy helyett csak két szendvicset enni, és azt is lassabban, nem pedig behabzsolva... valahogy jó volt.
:)

2015. február 4., szerda

Rossz hírek


Sajnos nem szolgál jól az egészségem, valahogy rám jár most a rúd. Mint írtam még decemberben, a jobb petefészkemen cisztát találtak. Pénteken kiderült, hogy már a baloldalin is van, ma pedig endometriózist diagnosztizáltak. Műteni kell majd, az időpontot még nem tudom, hétfőn lesz az egyeztetés.
Ez egy elég veszélyes betegség, sok veszélyfaktort hordoz magában. Közülük a legrettegettebb a meddőség. Nagyon remélem, hogy ez nem következik be, és problémamentesen sikerül leszedni, de most rettegek, kimerült vagyok idegileg, és kétségbeesettnek, elkeseredettnek érzem magam. Pontos információkat tulajdonképpen műtétkor (illetőleg utána) tudunk meg.
Így lesz boldog a születésnapom... de nem érdekel, csak saját gyermekem lehessen... lehessen :'(

2015. január 21., szerda

Nehéz napok


Tényszerű megállapítás. Nem vagyok jól. Valószínűleg korán örültem annak, hogy hónapok óta tartósan jól éreztem magam. Vasárnap jött egy törés, azóta visszapottyantam. Nagyon sokszor érzem azt, hogy szétvet az ideg, a feszültség, a kétségbeesés. Néha rám jön az érzés, hogy sírnom kellene, de nem megy.
Továbbra is fordítva élek, hajnalig virrasztok és délutánig alszom. Eljutottam arra a pontra, hogy a rémálom is jobb a valóságnál. Ma ráadásul nem tisztán rémálmom volt, inkább ilyen vegyes, de szerepelt benne egy olyan szerelmi szál, amiről két nappal ezelőtt is álmodtam már. Ezért valahányszor felriadtam, inkább visszaaludtam - ami nem volt nehéz, mert iszonyatosan álmos vagyok minden ébredéskor. Legszívesebben napokat aludnék át.
Vasárnap rájöttem, hogy a statisztálásra sem vagyok alkalmas, erről lesz majd egy kellemes beszélgetésem a pszichológusommal, aki viszont pont hogy lökdösne a statisztálás felé, merthogy legalább addig is emberek között vagyok, és pénzt keresek, ezáltal kevésbé visel meg az az anyagi helyzet, hogy csak a segéllyel tudok hozzájárulni közös életünkhöz. Igen, csak épp nem bírom az embereket, és egy beszólásnál sírógörcsöt kaptam.
Fogalmam sincs, mi lesz velem, mi lesz az életemmel.
Ma az utolsó erőmmel vettem rá magam, hogy végezzek itthon némi hasznos tevékenységet, betettem egy kis zenét aláfestésnek, rendet raktam a szobámban, ágyneműt húztam át, felöltöztem, de végig nagyon nyögvenyelősen ment minden. Még hátravan a konyha, mosogatni, sütni-főzni kéne, de annyira fáradt vagyok...
A másik aggasztó dolog, hogy visszatért Öngyilkosság bácsi. Hónapok óta nem voltak sötét gondolataim, öngyűlöletem, és ez olyan megkönnyebbülés volt... erre visszatért. Megint duruzsol a fülembe, hogy kocsi alá kellene ugrani, be kellene gyógyszerezni magam. Persze erősebb vagyok annál a rohadéknál, mert ha már egyszer sikerült egy jó úton elindulni, ha egyszer van remény egy szép jövőre, ha egyszer van egy férfi, akit szeretek és akivel gyönyörű közös életünk lehetne, nem akarom itt feladni... csak nagyon sok erőt kivesz belőlem a duruzsolása.
És tudom, hogy dagadt vagyok. Hogy hízom. Nem csoda, mert egyedül az evésben lelek most némi örömet. Nem is az, hogy sokat eszem, hanem olyan összevissza, meg sokszor édességet tömök magamba, hogy a bennem kongó ürességet elnyomjam. Anyuéknál maradt egy edzőpad, amit elvileg jövő héten elhozunk ide egy barátommal, és akkor legalább meglesz a mozgás. Már ha rá tudom venni magam.
Azt hiszem, ledőlök egy kicsit...

2015. január 7., szerda

A mai napom, meg úgy általában mostanság


 Bevezető:
Át fogom nevezni a blog alcímét, Borderline személyiségzavar ÉS depresszió az én szemszögemből. Mert egyre inkább kiderül, hogy az utóbbi a nehezebb. A borderline-t még úgy-ahogy kezelni lehet, csökkentek a tünetek, a depresszió azonban erősödik - azon belül is a legutáltabb tünet, a cselekvésképtelenség, amikor a legalapvetőbb művelet is hatalmas erőfeszítésekbe kerül. Leírom a mai napomat. Kicsit gúnyosan, kicsit nyersen, kicsit talán viccesen... máshogy nem lehet megközelíteni az egészet összeroppanás nélkül.

Dél van. Ki kellene mászni az ágyból, lemenni a sparba, megvenni a húst a kajához. Mindjárt.
Fél egy. Háromnegyed egy.
Negyed kettőre sikerült áthelyeznem a testemet a laptop elé. Szokásos oldalak átböngészése. "Reggeliznem" kéne, mert éhgyomorra nem tudom bevenni a gyógyszereimet.
Ettem két szem csokit, ezt reggelinek minősítem, jöhetnek a bogyók.
Basszus, ez így nem oké, a testemen kívül minden másom az ágyamban maradt!

Fél három. Gyerünk, Dóri, meg tudod csinálni! Szépen felemeled a seggedet a székről, felöltözöl, leslattyogsz a sparba, ami itt van egy köpésre, és megveszed a húst. Meg kenyeret. Meg innivalót.
Jó, mindjárt.

Mmmm, olyan kényelmes az ágy... Ez a sok puhaság, a párnák, a takaróm ölelése, a plüsseim... hagyom, hogy belesüppedjen erőtlen testem az érzésbe. Basszus, nagyon fáradt vagyok.
MÁSSZ MÁR KI AZ ÁGYBÓL!
Oké, oké.

Fél négy. Végre odakeveredem a ruhásszekrény elé a magam kis lelassult zombimozdulataival. Fájnak a végtagjaim, és olyan, mintha ólomból volnának.
Na! Így késő délutánra sikerült felöltöznöm. Miközben a bevásárlószatyromért nyúlok, lepörgetem a fejemben az egyik szokásos közhelyet: "Mozogni, sportolni kell!!!!! Mert az jót tesz az egészségnek, és különben is, ha nem mozogsz, elhízott disznó leszel." Gyönyörű gondolat! Csak kár, hogy rohadtul nem tudom gyakorlatba átültetni. Mozogni? Sportolni? Jelenleg két lépést is nehezen teszek meg. 

Négy óra. Nehézkesen magamra öltöttem a kabátomat is, indulásra készen állok. Mindjárt lemerül a telefonom aksija, de remélem, még kibír egy-két számot. Csak úgy tudok kimozdulni, ha zenét hallgatok. Miközben a zárral bajlódom, átfut az agyamon, hogy sírni kellene egy nagyot. Mostanában nem megy. Talán segítene. Vagy nem.
Lassan battyogok lefelé a lépcsőkön. Még ez is. Négy emelet gyalog, visszafelé megint ki fogom köpni a tüdőmet.
Tyű, de jó hűvös van. Felfrissül tőle a pofám. Irány a spar! A francba, fáj az alhasam jobb oldalon, ahol a cisztám figyel.

Belépek, nem húzom ki a fülest, hallgatom tovább a zenét, hátha úgy gyorsabban letudom a dolgot.
Na. De miért is jöttem?
Ja, igen. Kell ketchup. Ez jó lesz. Tovább.
Nem, Dóri, nem veszel nasit!
Innivaló.
A rohadt életbe, mi a lócsöcs van, hogy már második alkalommal nem lelem a kedvenc itókámat?! Az ember végre rászokik egyre, ami olcsó, finom, kiadós, aztán nesze nekem.
Néhány pillanatra leblokkolok. Végül megszületik a brilliáns, világmegváltó gondolat: veszek mást!
Nézzük a kínálatot.
Nem, Dóri, nem veszel energiaitalt!
Elkezd fájni a derekam.

Kenyér. Hús. Kassza. Kedves a pénztáros hölgy.
Bepakolok mindent a szatyorba, irány haza.
Jaj, ne, a lépcsők... oké, csak szép lassan, nyugodtan. Már a második emeletnél fújtatok. Harmadik. Már csak egy emelet, de szúr a tüdőm, alig kapok levegőt. Mindjárt ott vagyok. Elképzelem, hogy amint felérek, és becsukódik mögöttem az ajtó, összerogyok, és tényleg sírva fakadok.
Na, végre visszaértem, megvettem mindent, ami kell, úgyhogy most már... A ROHADT ÉLETBE, NINCS KEDVEM A HÚSSAL VACAKOLNI!

Öt óra lesz tíz perc múlva. Már tudom, hogy ma sem fogok semmi érdemlegeset csinálni, semmi olyat, ami engem vinne előre. Ma sem fogok cikket írni, pedig nagyon szeretnék a magazinomon dolgozni. Most már csak azon aggódom, hogy legyen erőm mosogatni egy kicsit, és legyen erőm összedobni a kaját, hogy a párom tudjon mit vinni holnap a melóba, és ne azt lássa, hogy egész nap nem csináltam semmit.
Csak aludni szeretnék... átaludni, amíg ez az állapot tart, és úgy felébredni, hogy legyen erőm a folytatáshoz.
Valahol mélyen bűntudat mardos, de tudom, hogy azzal nem jutok előbbre, és tudom, hogy ez önhibámon kívül történik. El kell fogadnom. Ez nem egyenlő azzal, hogy hátradőlök, és azt mondom, "hagyjál, depresszióm van, fogadd el, hogy nem csinálok semmit, ilyen vagyok!", csak azt, hogy az adott pillanatban ezen nem tudok változtatni. Ez majd átmegy, elcsitul, aztán megint előjön, megint elcsitul, és ezzel együtt kell élnem. Ha így viszonyulok hozzá, legalább nem utálom magam...