2015. május 14., csütörtök

Nem akarlak bántani!


Tegnap borzasztóan megijedtem. Kora délután ledőltem egy kicsit, elaludtam, és szörnyű rémálmaim voltak. Arról szóltak, hogy visszaestem, és üvöltöttem anyuval, üvöltöttem a párommal. Amikor felriadtam, velem együtt felébredt bennem a rég eltemetett szörnyeteg, aki annak idején megkeserítette az éveimet és a szeretteimét is. Ébredezett, mozgolódott bennem, és késztetést éreztem, hogy bántsam a szerelmemet. Nem fizikailag, hanem szavakkal. Undorító, mocskos szavakkal, amelyek mélyre döfnek, és módszeresen szurkálják az "áldozat" lelkét, meg az enyémet is.

Ez a szörnyeteg-énem már nagyon sok mindenkit bántott. Hol görcsösen kapaszkodott az imádott emberekbe, hol pedig ocsmányul köpködve ellökte őket - és ez akár egy napon belül, egy rossz pillanatban képes volt változni. Tipikus Borderline-tünet, a létező legrosszabb talán. Azt hiszem, az exeim bőven tudnának mesélni erről.
Sanyi az első olyan párom, akit képtelen vagyok bántani (na nem mintha vágynék rá). Egyszerűen annyira szeretem őt, olyan nyugodt derűvel és boldogsággal, amilyet még senki mellett nem tapasztaltam. Ő mutatott nekem egy új utat, ő tényleg hisz bennem, a gyógyulásomban, és ha félek, erején felül is mindent megtesz azért, hogy meg tudjon nyugtatni - még akkor is, ha belül ő is fél. Soha egy rossz pillantással sem szolgál rá arra, hogy támadjam. Gyengéd megértéssel nyújtotta a kezét annak az elnyomott, reszkető énemnek, akit a szörnyeteg nem engedett felszínre jönni.

De tegnap nagyon rosszul voltam. Amikor Sanyi hazaért, és próbált közeledni felém, először elzárkóztam. Még hozzászólni is alig mertem, mert rettegtem, hogy valami olyat mondok... így hát amikor bejött hozzám a szobámba, a mobilomba temetkeztem, nyomkodtam rajta az egyik hülye játékot, rá sem néztem szegényre, csak csendben motyogtam, hogy nem szeretnék beszélgetni. "És csak úgy együtt lenni?" kérdezte ő óvatosan. "Azt sem."
Megpuszilt, azt mondta, akkor visszamegy a szobájába, de rögtön szóljak, ha tudom, hogyan segíthetne.
Magamra maradtam, és minden erőmmel azon voltam, hogy fenékbe billentsem a szörnyeteget, és visszazavarjam oda, ahol eddig volt. Nem adta meg magát egykönnyen, öngyilkos és önbántalmazó gondolatokkal válaszolt. A hajamba markoltam, nehogy bármi hülyeséget csináljak. Amikor Sanyi néhány perc múlva újra bekukkantott hozzám, folytak a könnyeim, és az egyik plüssmacimba temetkeztem. Mellém térdelt, fejét a vállamra hajtotta. Erőtlenül kinyújtottam a kezemet, és a hajába simítottam. Aztán beengedtem magam mellé az ágyamba, hagytam, hogy a karjaiba vonjon, és minden sötét gondolatomat elsírtam neki... Estére már minden rendben volt.

Szóval győztem. Nem bántottam a szerelmemet. De még magamat sem.

Van kiút. Egy borderline-beteg nem menthetetlen. De nem győzöm hangsúlyozni, hogy ehhez nagyon erős betegségtudat, még erősebb elhatározás, kitartás, és nem utolsó sorban külső szakemberi segítség kell. Én soha többé nem akarom bántani azokat, akiket szeretek. A Borderline-okról ez már egy elterjedt - sajnos jogos - felfogás; "ne kezdjen velük az ember, mert tönkretesznek". Hát én ebbe a sorba nem állok be többet. Én is tettem tönkre embereket, és ezzel együtt magamat is. Mert amit már kevesen tudnak, az az, hogy amikor bántunk valakit, akit szeretünk, azzal saját magunkat is pusztítjuk. Egy szúrás oda, egy ide. És szembe kell néznünk azzal, hogy mit tettünk. Annál nagyobb fájdalom aligha van. Amikor fekszem az ágyon összekuporodva, hallom, hogy a másik szobában valaki miattam zokog, engem is ráz a zokogás, de hozzám nem jön be senki, mert éppen gyűlölnek, okkal gyűlölnek, hiszen én bántottam a másik szobában zokogó embert... Nem mehetek oda megölelni őt, megvigasztalni, mert én voltam az, aki bántotta. Senkinek nem kívánom ezt az érzést.

Soha többé nem hagyom életre kelni ezt a mocskos szörnyeteget. Ha kell, az utolsó erőmmel is azon leszek, hogy visszanyomjam. Tegnap sikerült, és hiszem, hogy ezután is sikerülni fog.

2015. május 2., szombat

Hát ez mi a f*sz?


- Hát ez mi a f*sz? - kérdezte az egyik Borderline-videómnál egy kedves fiatalember. Rendkívül tartalmas, érdekfeszítő hozzászólás, nem? A videó amúgy arról szól, hogyan kezdődött nálam ez a személyiségzavar, mik voltak az első jelek, és miként diagnosztizáltak. Emellett a gyengébbek kedvéért még a blogomat is linkeltem, és ez a drága ember ennek ellenére eme igen értelmes hozzászólással tisztelt meg. Elgondolkodtam: 1. Ha végignézte a videót, neadjisten a blogomra is ránézett, akkor mi a kérdés? 2. Ha csak belekukkantott, és nem is érdekli annyira, hogy végignézze, akkor megint csak mi a kérdés?

Na mindegy.

Szerencsére továbbra is tart a tartósan stabil állapot. Jó lenne tudnom, mi is a pontos oka ennek, mármint minek köszönhetem, mit csinálok jobban a korábbiakhoz képest? Csak hogy tudjam, mit folytassak, és ha kérdeznek a sorstársaim, akkor nekik is tudjak válaszolni. A pszichológusom is nekem szokta szegezni a kérdést, hogy vajon mitől vagyok jobban? Mármint azt szeretné, hogy meg tudjam saját magamnak fogalmazni, de nem tudom. A csoportterápia, a gyógyszerek? Ez önmagában nem elég, én is kellek hozzájuk. De hol és mit sikerült megjavítanom?
Mindenesetre én nagyon örülök ennek az állapotnak, csak azért feszegetem ezeket a kérdéseket, mert szeretném, ha nem csak átmeneti dolog lenne, hanem meg tudnám tartani. Ha rájöttem, megírom! :)