2015. augusztus 5., szerda

Lépések



Nagyon régen jelentkeztem, úgyhogy most megpróbálok némi helyzetjelentést adni.

Nos, május vége óta volt több összeomlásom, és egy balszerencsés gyógyszerváltás eredményeképp nem sok kellett, hogy baj történjen. Húzós hetek voltak. Aztán visszamentem a pszichiáterhez, és újratervezés történt a gyógyszerezést illetően. Amivel próbálkoztunk, az ment a levesbe, maradt az antidepresszánsom, ezt napi egy szemről másfélre emelte, mellé pedig a frontin.
Most jobban vagyok. Párom is többször megjegyzi, mennyit fejlődtem mostanában. Sokkal könnyebben túlteszem magam a kezdeti megrázkódtatásokon, gyorsabban összeszedem magam. Időnként egy-egy pánikroham sajnos befigyel, de ez van. Néha vannak nehéz napjaim, de többségében igyekszem élni. Vezetem a magazinomat, hogy legyen mit csinálni minden nap, és időközben lettek tengerimalacaim, az ő gondozásuk is sokat segít rajtam. Továbbra is aggaszt a jövőm, és félek, hogy nem találok vissza az álmaimhoz, amelyek éveken át szerves részemet képezték, de megpróbálok nem ennyire előre tekinteni. Muszáj egyik napról a másikra élnem. Muszáj kis lépésekben haladnom.
Egyszer olvastam egy aranyos mesét. Arról szólt, hogy egy nagylány és a kisöccse hazafelé tartanak egy hosszú útról fáradtan, de egy nagy domb tetején laknak. A kisfiú elszomorodik, hogy milyen magasan van a ház, ő már nagyon fáradt, nem fog tudni felmenni. A nővére erre azt mondja, "Kár, pedig épp most találtam ki egy játékot. Nézd, ha lépek egyet, tisztán látszik a lábnyomom! Próbáld ki te is!" A kisfiú lépett egyet, és büszkén mutatta, hogy az övé is látszik. Nővérkéje azt felelte, "hmm, szerintem az enyém jobban látszik. Nézd!" Újra lépett egyet. A fiúcska is. Ez így ment tovább, lépegettek, nevetve összehasonlítgatták a lábnyomaikat, aztán egyszer csak a kisfiú döbbenten konstatálta, hogy felértek a dombra. :)
Valami ilyesmiben bízom én is. Figyelem a kis lépteimet, és remélhetőleg egyszer felérek a domb tetejére.