2015. október 30., péntek

Rémálom

Az megvan, amikor rosszat álmodsz valakivel, és amikor felébredsz, akaratod ellenére haragszol az illetőre? Vagy legalábbis rossz érzésekkel viseltetsz iránta?
Nem? Mázlista.

Ezen a héten is változatlanul jelentkeztek az ilyen-olyan rémálmaim, de érdekes módon fel tudtam belőlük úgy ébredni, hogy nem viseltek meg annyira, és nem nyomták rá a bélyegüket a napomra. Ám úgy tűnik, elbíztam magam, mert ma megint Sanyival és anyukámmal álmodtam rosszat, és nagyon megviselt.
Szokásos módon Sanyi ébresztett, de ő maga is gyűrött volt, alig látott ki szegény a fejéből, és én máris közöltem, hogy vele rémálmodtam. Részvétteljesen megpuszilt, majd elment zuhanyozni. Nekem azonban ez nem volt elég; miután végzett, átslisszoltam hozzá, mellédőltem, és rázúdítottam az álmomat, minden részletével együtt. Csak mondtam és mondtam, ő még félig aludt, én pedig vártam a csodát, hogy megnyugtasson. Miután ez nem következett be, sértődötten visszavonulót fújtam, bezárkóztam a saját szobámba, és amikor Sanyi később átjött, elutasítóan viselkedtem vele. Tudtam, hogy nem szabadna, hiszen álmos még, éhgyomorra van, neki is idő kell, hogy magához térjen. De mivel éppen ő volt a lidércnyomás főszereplője, ezért képtelen voltam türelmet tanúsítani. Mindegy, tíz perc duzzogás után kisírtam magam a vállán, és megoldottuk. Csak aztán egész nap nyomott voltam. Az álom miatt is, meg amiatt is, mert utálom, ha akaratlanul is bántom őt. Sanyi nem vette magára, mire beért a munkahelyére, már el is felejtette, én meg a gép előtt ülve szidtam a fejemet. Ez van. Most már jobb.

Viszont van egy vicces kép, ami idevág. Az angolul nem tudóknak:
Csajszi egész nap duzzog, és nem áll szóba a párjával, aki nem érti, mi van, majd megkérdi:
- Haragszol rám valamiért?
- Veled álmodtam múlt éjjel - feleli a még mindig zabos leányzó.
- Mit csináltam?
- Igazán tudhatnád.

Na, valami ilyesmi... :D


2015. október 28., szerda

Utálom a testemet

Mert már megint ellenem játszik. A szokásos, stressz után következő alhasi-lábam közi feszítő fájdalom. Talán a mai nap viselt meg ennyire, talán még mindig egyfajta lecsengése az előző heteknek - de abbahagyhatná már. Gyűlölöm. Tehetetlen vagyok, és csak drukkolni tudok, hogy mihamarabb elmúljon, anélkül, hogy órákig kelljen görcsökben fetrengenem.
Mára vásárlást terveztünk be Sanyival, meg is ejtettük, csak nekem pont közben jelentkeztek ezek a fájdalmak. Egy ponton nagyon ingerült lettem, legszívesebben szétcsaptam volna valamit, törni-zúzni volt kedvem a Tesco közepén. De végül fennakadások nélkül, szerencsésen hazaértünk. Most az ágyban figyelek, és próbálok elvonatkoztatni a sötét gondolataimtól, ezért pötyögök ma már másodszorra, mint egy kényszeres marha (plusz a videó), írok és írok, mert olyan jó, hogy van ez a blog, legálisan használhatom panaszládának.

Jó lenne már, ha nem egy-egy pánikrohamból, fájó alhasból és kiszámíthatatlan hangulatingadozásokból állnék. Jó lenne, ha nem ez lennék én. Jó lenne, ha egyáltalán tudnám, ki vagyok.

Határeset - mostantól facebookon is

Sziasztok!

Több mint egy éve írom ezt a blogot, de mostanra érett meg bennem az elhatározás, hogy facebookon is "terjesszem az igét" :) Ott fogom linkelni a bejegyzéseimet és videóimat a könnyebb elérhetőség érdekében, illetve hogy talán nagyobb felületen is eljusson azokhoz, akikhez kell. Titeket, akik rendszeresen olvastok, szintén nagy-nagy szeretettel várlak ott, remélhetőleg sikerül összeterelni egy kedves kis közösséget.
Itt találjátok a facebook-lapot: https://www.facebook.com/borderlineszindroma/

Videó


2015. október 27., kedd

Tetkó

Egy bekezdés erejéig még visszatérek a tegnapi napra. Éjszaka kaptam egy kisebb pánikrohamot. Nem olyat, ami máskor lenni szokott. A tegnapom kivételesen jól sikerült, a vártnál jobban, kellőképpen fel is voltam dobódva este - ugyanakkor valahol mélyen ott keringett a félelem, hogy vajon ma is jól leszek-e, vagy valami nagyon rosszra számítsak, amiért jól mertem érezni magam? Ezek sajnos évek óta berögzült félelmek, és nagyon nehezen akarjuk egymást elengedni. Tegnap este lefeküdtem aludni, de alighogy elhelyezkedtem az ágyban, elkezdett szúrni a szívem. A malacok neszezését is tízszer hangosabbnak hallottam. Megpróbáltam lenyugodni és aludni, de ekkor meg a csukott szemhéjamon keresztül villogó fényeket láttam, holott teljesen sötét volt a szobában. Halálfélelmem volt, szinte éreztem, hogy egy percen belül valaki meghal vagy ránk robban a lakás... Sanyiért kiáltottam. Szegény ember, annyiszor mondom a nevét, lehet, hogy lassan megutálja. De nagyon drága volt, bejött hozzám, simogatta a hajamat, és megnyugtatott. Azt mondta, valószínűleg az előző hetek fényében az agyam nem tud mit kezdeni azzal, hogy egész nap tartósan jól éreztem magam és sok jó élményt begyűjtöttem, nehezebben dolgozza fel. Végül nagy nehezen sikerült elaludnom, de jó korán kellett kelnem, hogy még kiérjek Békásmegyerre a laborvizsgálatra.

Amiért külön ideges voltam, hogy sejtettem, kapok majd beszólást a frissen szerzett tetoválásomra, amit múlt hétfőn újítottam be a jobb alkarom belsejére. Mivel még gyógyuló fázisban van, nem akartam, hogy ott nyúlkáljanak a vérvétel közben, és hallottam hírét, hogy az orvosok/ápolók/stb. nem rajonganak a tetoválásokért és társaikért. Nem lepődtem meg ezen különösebben, olyanra is volt példa, hogy amikor épp kórházban feküdtem, a nővérke nekiállt osztani, hogy "egy ilyen szép fiatal lány miért festi feketére a körmeit?" Bár, most őszintén kérdezem, mégis mi közük van hozzá?! Látnak nagyjából öt percre, nem mindegy nekik, hogy abban az öt percben mit látnak? Feltétlenül be kell rá szólni valamit? Attól nekik jobb? Na, mindegy is.
Szóval igyekeztem erre lélekben felkészíteni magam, mert én köztudottan nem kezelem jól az efféle piszkálásokat (sem).
Nos, a következő jelenet zajlott le:
- Adja a karját!
- Lehetne a bal karomat? Mert a jobb karomon még gyógyul ez a tetoválás.

A hölgy rám meresztette a szemét, majd szigorú hangon kifakadt:
- IRGUM-BURGUM, adja valamelyik karját, nekem mindegy, melyiket, ilyenekkel csúfítja el magát a mai fiatalság...

Megmondom őszintén, itt egy pillanatra elöntött a pánik, úgy éreztem magam, mint egy rossz diák, akit a tanára megaláz az egész osztálya előtt, és belém akad a szó. (velünk párhuzamosan helyezkedett el egy másik vérvevő és beteg, tehát ők is hallották az észosztást) Aztán, nem tudom, hogyan, de valahogy sikerült kivágnom magamból egy humoros hangvételű reakciót:
- Már vártam!

Erre a nő elmosolyodott. És ettől a mosolytól egészen megváltozott az arca, már nem egy dühöngő tanárnénit láttam.
- Az én időmben ilyen csak a raboknak volt! - közölte.

- Én is rab vagyok. Az élet rabja. Jaj, de költői vagyok ma reggel...
Elnevette magát.

- Megfújta magát valami lírai szél?
- Vagy csak nem aludtam eleget.
- Én is olyankor vagyok formámban. Hát ez a véna jó mélyen van...
- Engem szeretnek a vérvételesek a rossz vénáim miatt. De maga ügyes, hogy gyorsan megtalálta. - Magam sem értettem, hogy megy ilyen könnyen részemről a cseverészés. De úgy éreztem, csak így tudom magammal elhitetni, hogy erős vagyok.
- Na menjen, gyönyörűm, a táskát kapja fel a jobb karjára.. arra a gyógyuló bigyóra - mosolygott a hölgy.

Szóval sikerrel vettem az akadályt, és ez nagy megkönnyebbülést hozott.


Ha már említettem a tetoválásomat, arról még nem is esett szó a blogban, úgyhogy röviden összefoglalom.
Évek óta vágytam egyre, pontosabban 2012-ben határoztam el, hogy szeretnék. De sokáig nem körvonalazódott, mit és hova. Végül egy norvég gothic metal zenekar, a Mortal Love neve és logója mellett döntöttem. Nem véletlenül választottam őket. Róluk annyit kell most tudni, hogy egy albumtrilógiát adtak ki 2002 és 2006 között, aztán 2011-ben sajnálatos módon feloszlottak. Én 2003-ban ismertem meg a zenéjüket, és azóta is közel állnak a szívemhez. Őket hallgattam egy őrült kapcsolatom alatt, velük vészeltem át a szakítást. Őket hallgattam, amikor elhunyt egy sosem látott internetes barátom, őket hallgattam egy gyönyörű nyaralás idején. Őket hallgattam, amikor hatvan ismeretlen gyerek közé kerültem be megszeppenten, és bizonyítanom kellett. Sorolhatnám, mennyi jó és rossz időszakban álltak ők mellettem. Az életem részévé vált a zenéjük, minden daluk, minden dallamfoszlányuk. És biztos vagyok benne, hogy az előttem álló nehezebb napjaimon is segíteni fognak.
Egyébként - mivel a facebook oldaluk még aktív - elküldtem nekik üzenetben a tetoválásomról készült képet egy rövid köszönőlevél kíséretében. A válaszuk nagyon meghatott. Azt írták, én vagyok az ő hősük, semmi sem teheti őket boldogabbá, mint a tudat, hogy valakinek ennyit jelentett a zenéjük. És azzal, hogy magamra tetováltattam a nevüket, egyszerre tettem őket boldoggá és büszkévé. :)

Nnna, most kidőlök, mert nagyon álmos vagyok, de még előtte csatolok képet a tetkóról:


2015. október 26., hétfő

Hasfájós napok

Az elmúlt egy-két hétben elég sok volt a feszültség, ami nagyjából múlt hétvégére ült el. Csütörtökre derült ki, hogy oké, minden rendben, ekkor és ekkor kezdődik a terápia, ésatöbbi. Akkor végre megnyugodtam, és boldogan vártam a hosszú hétvégét, amit a párommal tölthettem együtt. Igen ám, csakhogy a hasam úgy gondolta, most van itt az ideje kiadni a maradék feszültséget, amolyan levezetőként, és ennek örömére péntek este rohadtul elkezdett fájni. A tipikus feszítő alhasi fájdalom, amivel anno sokszor kerültem kórházba. Megijedtem, de igyekeztem nem bepánikolni; bevettem egy nyugtatót és egy fájdalomcsillapítót, ledőltem, és vártam, hogy elmúljon. Szerencsére a kritikusabb része hamar lecsengett, de még szombaton és vasárnap is sokat fájt a hasam, főleg mozgásra, így a hétvége nagyját az ágyban töltöttem. Elég bosszantó volt, haragot, frusztráltságot generált bennem, és ezzel együtt bűntudatot is, amiért semmi hasznosat nem tudok csinálni otthon. Párom megértő és kedves volt (pedig szombat este kifejezetten kiállhatatlanul viselkedtem), úgyhogy végül ezen is túllendültünk. Most már nem fáj a hasam,  lekopogom gyorsan.

Ma elmentem a háziorvosomhoz, hogy laborvizsgálatra kérjek beutalót. Csak egy asszisztenst találtam ott, mert a doki szabadságra ment. Megkérdezte, miért kell a labor, én pedig elmondtam, hogy a Thalassa házba megyek terápiára, és oda feltétel, hogy vigyek friss laborleleteket. Kérdezte, az milyen hely, feleltem, hogy mentális bajokkal foglalkozik. Ebből ő valahogy azt szűrte le, hogy én leszek az, aki terápiát tart a betegeknek. Nem is értettem, miért mondogatta, hogy "minden elismerésem", meg hogy "maga ilyet bevállal". Gyanús volt, ezért visszakérdeztem, mire gondol.
- Hát, hogy bemegy a betegek közé terápiát tartani - felelte.
- Ööö... én vagyok a beteg - világosítottam fel.
Azt az arcot meg kellett volna örökíteni. Felkapta a fejét, elkerekedett szemmel rám bámult.
- Maga?! Komolyan? Hát pedig magából ki nem néztem volna. De tényleg? Nem mondja komolyan! Egyáltalán nem látszik magán!
Nagyon édes volt azzal az őszinte döbbenettel.
- Na, akkor most már másképp figyelek! - húzta ki magát. - Milyen hely ez konkrétan? Mit fognak ott csinálni magával, és miért is megy oda?
Elbeszélgettünk néhány percet, röviden felvázoltam a terápia lényegét, meg azt, hogy elég régóta küzdök a betegségeimmel, és nagyon örülök, hogy kifelé ez nem látszik, mert akkor már jó úton haladok. Ezt lelkes mosollyal ő is megerősítette:
- Ha maga ezt így bevállalja, és elmegy kezelésekre, akkor nagyon jó úton jár! Igen, így, hogy elmondta, már beugrott ez a hely, egy ismerősöm fia drogproblémák miatt került oda, és nagyon jó dolgokat hallottam róla. Akkor ott magának nagyon jó lesz! Menjen hát, és érezze ott jól magát, biztos sokat fog önnek segíteni!

Valószínűnek tartom, hogy asszisztensként nagyon keveset tud a mentális gondokról (a Borderline személyiségzavarról sem hallott), és gondolom, ő a betegeket valami nagyon látványos képpel képzelte el, eltorzult arccal, őrülten villogó szemekkel. Ezért is lepődhetett meg annyira, amikor odalibbentem én, látszólag átlagos fiatal lány, udvarias mosollyal és összeszedetten. Mindenesetre feltöltődtem ettől a rövid kis beszélgetéstől. :)

Még itt vagyok Békásmegyeren, felugrottam a családhoz, beszélgettem bátyámmal és apukámmal (elég ritkán látom őket, úgyhogy jól jött ki, hogy erre jártam). Lassan indulok haza, holnap kora reggel meg jöhetek vissza a laborvizsgálatra. Nincs hozzá sok kedvem, de túl leszek ezen is, aztán a hét további részében pihi, egy hét múlva pedig kezdődik a terápia.

2015. október 22., csütörtök

Thalassa ház november 2-től

Új fejlemények történtek az ügyemben - azt hiszem, határozottan pozitív fejlemények. :)
Mint azt az előző posztomban említettem, a Tündérhegy nekünk nem tűnt szimpatikusnak, viszont a Thalassa házhoz több reményt fűztünk. Kedden mentünk interjúra, ez ugye az a beszélgetés, ahol felmérik, tudnak-e rajtam segíteni, és ez alapján döntik el, vállalnak-e. Már a megközelítés is könnyebb a mi esetünkben, közelebb van hozzánk, busszal átszállás nélkül kb. 40 perc alatt ott vagyok. Egy csendes környezetben van, nyugodt, rendezett körülmények között. Itt jóval kevesebben várakoztak, mint a Tündérhegyen, és az asszisztens hölgy is nagyon kedves volt, aki felvette az adataimat. Viszonylag hamar sorra kerültem, aztán részt vettem egy 30-35 perces beszélgetésen, ahol fel kellett dióhéjban vázolnom, mik a fő problémáim, miért kellene a segítség, illetve a pszichológus hölgy is feltett mindenféle kérdést. Szerdán kellett telefonálni, hogy megtudjam, hogy döntöttek. Jó hír: vállalnak :) November másodikától megkezdtem náluk a terápiát, ami nagyjából 3-6 hónap lesz.

Ami nagy-nagy pozitívum, hogy nem befekvős, hanem bejárós lesz a dolog. Ez azt jelenti, hogy minden héten hétfőtől péntekig, 9-től délután fél 5-ig leszek bent, utána hazajövök a páromhoz, a saját kis kuckómba. Engem már ezzel megvettek kilóra. :) Mert a legjobban talán attól rettegtem, hogy hónapokra be kell költöznöm egy idegen helyre, idegen emberek közé, elválasztva a saját környezetemtől.
Sok mindent fogunk csinálni, lesz egyéni-és csoportterápia, zeneterápia, pszichodráma, mozgásterápia, szóval lesz elfoglaltság. Nagyon bizakodó vagyok. Nem merek előre dicshimnuszokat zengeni, de maradjunk annyiban, hogy szimpatikusnak tűnnek, nem beszélve arról, hogy végre lesz kerete a mindennapjaimnak, nem itthon fogok kallódni, hanem kialakul a napirendem, és még segítséget is kapok. Reméljük a legjobbakat! :)

2015. október 17., szombat

Pokolvölgy



Borzalmasan nehéz hét áll mögöttem, amit leginkább a már említett rémálmoknak 'köszönhetek'. Hétfőn összeomlottam, sírva hívtam fel öcsémet, hogy munka után jöjjön át hozzám, mert szükségem van rá. Átjött, aztán kedden felváltva vigyáztak rám a barátaim, egészen késő estig, mert a párom csak este 11 tájékán ért haza. Akkor úgy éreztem, kicsit jobban vagyok. Szerdán azonban egy újabb rémálomsorozat teljesen kiborított, egyedül voltam, és segélykérő üzenetekkel bombáztam Sanyit. Begyógyszereztem magam annyira, hogy ne legyek a tudatomnál, és elaludtam, mert bár rettegtem, hogy újabb álmok jönnek, de az ébrenlét még ijesztőbb volt akkor. Nem hallottam, hogy közben hív az egyik közös barátunk, és próbál bejutni hozzám. A párom hazarohant a munkából, és ketten térítettek magamhoz. A szerda és a csütörtök összefolyt. Alvás-gyógyszer-alvás-gyógyszer, csak az volt a lényeg, hogy ne legyek ébren, mert rettegtem önmagamtól, rettegtem, hogy feladom a küzdelmet. Sanyi csütörtök-péntekre szabadságot vett ki, hogy mellettem legyen. Tegnapra (péntek) valamelyest jobban lettem. Hosszas beszélgetés után beláttam, hogy komolyabb segítségre van szükségem, bár az utolsó percig küzdöttem ellene, mert nagyon félek tőle. Abban maradtunk, hogy felkeressük a Tündérhegyet és a Thalassa házat, egyelőre azért, hogy információkat gyűjtsünk, érdeklődjünk. Az előbbiben szombatonként fogadják az érdeklődőket beszélgetésre, a másikban keddenként.

Ma tehát felkerekedtünk, és elindultunk a Tündérhegyhez. Borzalmas volt az odavezető út. A villamoson elkapott egy pánikroham, mert közvetlenül mellettünk volt egy nagyon hangos, nagyon káromkodó, borzalmas nőszemély, aki ráadásul az ellenőrrel is hangos szóváltásba keveredett. Szóval ez már megalapozta a kedélyállapotomat. Aztán elbuszoztunk kb. az Isten háta mögé, és onnan még rengeteg gyaloglás következett, hol emelkedőkkel, hol lejtőkkel. Alig kaptam levegőt, rosszul voltam, hányingerrel és sírással küzdöttem, ráadásul előző éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam, annyira ideges voltam a mai kórházlátogatás miatt. Maga a környezet hiába szép a sok zölddel, de olyan hihetetlenül eldugott helyen van, hogy alig találtunk oda. Mondtam is Sanyinak: ez nem Tündérhegy, ez Pokolvölgy... És előrebocsátom, ezzel NEM magát az intézményt minősítem, mivel arról nem sikerült sokat megtudnunk.
Az történt ugyanis, hogy amikor nagy nehezen beérkeztünk, rengetegen várakoztak előttünk, és minimum 2-3 óra lett volna, mire jó eséllyel esetleg bejutunk. Én meg közben egyre rosszabbul voltam, ráadásul a falra aggatott festményektől is a víz kivert - ijesztő fejű bohóc, nagy hal, amint felzabálja a kishalat... gondolom, ottani betegek festhették. Körülbelül 5-10 percet töltöttünk ott, aztán úgy döntöttünk, hazajövünk. Kedden elmegyünk a Thalassába, remélhetőleg ott sikerrel járunk, az még közelebb is van. Azért az nem mindegy, főleg, ha úgy alakul, hogy hónapokra fekszem be. Ha pedig mégis a Tündérhegy marad, még visszamehetek, mert a beutalóm három hónapig érvényes. De én most a Thalassában bízom, mert hogy a másikhoz többet fel nem mászom, az is fix...

Szóval ez van most. Úgy néz ki, nem úszom meg a befekvést. Hogy mikor és hova, az majd még eldől. Ahol tavaly nyáron voltam, azzal az a gond, hogy a gyógyszerbeállításon kívül nem csináltak semmi érdemlegeset. A fent említett két helyen azonban elvileg intenzív pszichoterápiák vannak, és talán az többet fog segíteni.

Most nem tudok többet írni, nagyon kimerült vagyok... még jelentkezem.