Hasfájós napok

Az elmúlt egy-két hétben elég sok volt a feszültség, ami nagyjából múlt hétvégére ült el. Csütörtökre derült ki, hogy oké, minden rendben, ekkor és ekkor kezdődik a terápia, ésatöbbi. Akkor végre megnyugodtam, és boldogan vártam a hosszú hétvégét, amit a párommal tölthettem együtt. Igen ám, csakhogy a hasam úgy gondolta, most van itt az ideje kiadni a maradék feszültséget, amolyan levezetőként, és ennek örömére péntek este rohadtul elkezdett fájni. A tipikus feszítő alhasi fájdalom, amivel anno sokszor kerültem kórházba. Megijedtem, de igyekeztem nem bepánikolni; bevettem egy nyugtatót és egy fájdalomcsillapítót, ledőltem, és vártam, hogy elmúljon. Szerencsére a kritikusabb része hamar lecsengett, de még szombaton és vasárnap is sokat fájt a hasam, főleg mozgásra, így a hétvége nagyját az ágyban töltöttem. Elég bosszantó volt, haragot, frusztráltságot generált bennem, és ezzel együtt bűntudatot is, amiért semmi hasznosat nem tudok csinálni otthon. Párom megértő és kedves volt (pedig szombat este kifejezetten kiállhatatlanul viselkedtem), úgyhogy végül ezen is túllendültünk. Most már nem fáj a hasam,  lekopogom gyorsan.

Ma elmentem a háziorvosomhoz, hogy laborvizsgálatra kérjek beutalót. Csak egy asszisztenst találtam ott, mert a doki szabadságra ment. Megkérdezte, miért kell a labor, én pedig elmondtam, hogy a Thalassa házba megyek terápiára, és oda feltétel, hogy vigyek friss laborleleteket. Kérdezte, az milyen hely, feleltem, hogy mentális bajokkal foglalkozik. Ebből ő valahogy azt szűrte le, hogy én leszek az, aki terápiát tart a betegeknek. Nem is értettem, miért mondogatta, hogy "minden elismerésem", meg hogy "maga ilyet bevállal". Gyanús volt, ezért visszakérdeztem, mire gondol.
- Hát, hogy bemegy a betegek közé terápiát tartani - felelte.
- Ööö... én vagyok a beteg - világosítottam fel.
Azt az arcot meg kellett volna örökíteni. Felkapta a fejét, elkerekedett szemmel rám bámult.
- Maga?! Komolyan? Hát pedig magából ki nem néztem volna. De tényleg? Nem mondja komolyan! Egyáltalán nem látszik magán!
Nagyon édes volt azzal az őszinte döbbenettel.
- Na, akkor most már másképp figyelek! - húzta ki magát. - Milyen hely ez konkrétan? Mit fognak ott csinálni magával, és miért is megy oda?
Elbeszélgettünk néhány percet, röviden felvázoltam a terápia lényegét, meg azt, hogy elég régóta küzdök a betegségeimmel, és nagyon örülök, hogy kifelé ez nem látszik, mert akkor már jó úton haladok. Ezt lelkes mosollyal ő is megerősítette:
- Ha maga ezt így bevállalja, és elmegy kezelésekre, akkor nagyon jó úton jár! Igen, így, hogy elmondta, már beugrott ez a hely, egy ismerősöm fia drogproblémák miatt került oda, és nagyon jó dolgokat hallottam róla. Akkor ott magának nagyon jó lesz! Menjen hát, és érezze ott jól magát, biztos sokat fog önnek segíteni!

Valószínűnek tartom, hogy asszisztensként nagyon keveset tud a mentális gondokról (a Borderline személyiségzavarról sem hallott), és gondolom, ő a betegeket valami nagyon látványos képpel képzelte el, eltorzult arccal, őrülten villogó szemekkel. Ezért is lepődhetett meg annyira, amikor odalibbentem én, látszólag átlagos fiatal lány, udvarias mosollyal és összeszedetten. Mindenesetre feltöltődtem ettől a rövid kis beszélgetéstől. :)

Még itt vagyok Békásmegyeren, felugrottam a családhoz, beszélgettem bátyámmal és apukámmal (elég ritkán látom őket, úgyhogy jól jött ki, hogy erre jártam). Lassan indulok haza, holnap kora reggel meg jöhetek vissza a laborvizsgálatra. Nincs hozzá sok kedvem, de túl leszek ezen is, aztán a hét további részében pihi, egy hét múlva pedig kezdődik a terápia.