Tetkó

Egy bekezdés erejéig még visszatérek a tegnapi napra. Éjszaka kaptam egy kisebb pánikrohamot. Nem olyat, ami máskor lenni szokott. A tegnapom kivételesen jól sikerült, a vártnál jobban, kellőképpen fel is voltam dobódva este - ugyanakkor valahol mélyen ott keringett a félelem, hogy vajon ma is jól leszek-e, vagy valami nagyon rosszra számítsak, amiért jól mertem érezni magam? Ezek sajnos évek óta berögzült félelmek, és nagyon nehezen akarjuk egymást elengedni. Tegnap este lefeküdtem aludni, de alighogy elhelyezkedtem az ágyban, elkezdett szúrni a szívem. A malacok neszezését is tízszer hangosabbnak hallottam. Megpróbáltam lenyugodni és aludni, de ekkor meg a csukott szemhéjamon keresztül villogó fényeket láttam, holott teljesen sötét volt a szobában. Halálfélelmem volt, szinte éreztem, hogy egy percen belül valaki meghal vagy ránk robban a lakás... Sanyiért kiáltottam. Szegény ember, annyiszor mondom a nevét, lehet, hogy lassan megutálja. De nagyon drága volt, bejött hozzám, simogatta a hajamat, és megnyugtatott. Azt mondta, valószínűleg az előző hetek fényében az agyam nem tud mit kezdeni azzal, hogy egész nap tartósan jól éreztem magam és sok jó élményt begyűjtöttem, nehezebben dolgozza fel. Végül nagy nehezen sikerült elaludnom, de jó korán kellett kelnem, hogy még kiérjek Békásmegyerre a laborvizsgálatra.

Amiért külön ideges voltam, hogy sejtettem, kapok majd beszólást a frissen szerzett tetoválásomra, amit múlt hétfőn újítottam be a jobb alkarom belsejére. Mivel még gyógyuló fázisban van, nem akartam, hogy ott nyúlkáljanak a vérvétel közben, és hallottam hírét, hogy az orvosok/ápolók/stb. nem rajonganak a tetoválásokért és társaikért. Nem lepődtem meg ezen különösebben, olyanra is volt példa, hogy amikor épp kórházban feküdtem, a nővérke nekiállt osztani, hogy "egy ilyen szép fiatal lány miért festi feketére a körmeit?" Bár, most őszintén kérdezem, mégis mi közük van hozzá?! Látnak nagyjából öt percre, nem mindegy nekik, hogy abban az öt percben mit látnak? Feltétlenül be kell rá szólni valamit? Attól nekik jobb? Na, mindegy is.
Szóval igyekeztem erre lélekben felkészíteni magam, mert én köztudottan nem kezelem jól az efféle piszkálásokat (sem).
Nos, a következő jelenet zajlott le:
- Adja a karját!
- Lehetne a bal karomat? Mert a jobb karomon még gyógyul ez a tetoválás.
A hölgy rám meresztette a szemét, majd szigorú hangon kifakadt:
- IRGUM-BURGUM, adja valamelyik karját, nekem mindegy, melyiket, ilyenekkel csúfítja el magát a mai fiatalság...
Megmondom őszintén, itt egy pillanatra elöntött a pánik, úgy éreztem magam, mint egy rossz diák, akit a tanára megaláz az egész osztálya előtt, és belém akad a szó. (velünk párhuzamosan helyezkedett el egy másik vérvevő és beteg, tehát ők is hallották az észosztást) Aztán, nem tudom, hogyan, de valahogy sikerült kivágnom magamból egy humoros hangvételű reakciót:
- Már vártam!
Erre a nő elmosolyodott. És ettől a mosolytól egészen megváltozott az arca, már nem egy dühöngő tanárnénit láttam.
- Az én időmben ilyen csak a raboknak volt! - közölte.
- Én is rab vagyok. Az élet rabja. Jaj, de költői vagyok ma reggel...
Elnevette magát.
- Megfújta magát valami lírai szél?
- Vagy csak nem aludtam eleget.
- Én is olyankor vagyok formámban. Hát ez a véna jó mélyen van...
- Engem szeretnek a vérvételesek a rossz vénáim miatt. De maga ügyes, hogy gyorsan megtalálta. - Magam sem értettem, hogy megy ilyen könnyen részemről a cseverészés. De úgy éreztem, csak így tudom magammal elhitetni, hogy erős vagyok.
- Na menjen, gyönyörűm, a táskát kapja fel a jobb karjára.. arra a gyógyuló bigyóra - mosolygott a hölgy.

Szóval sikerrel vettem az akadályt, és ez nagy megkönnyebbülést hozott.

Ha már említettem a tetoválásomat, arról még nem is esett szó a blogban, úgyhogy röviden összefoglalom.
Évek óta vágytam egyre, pontosabban 2012-ben határoztam el, hogy szeretnék. De sokáig nem körvonalazódott, mit és hova. Végül egy norvég gothic metal zenekar, a Mortal Love neve és logója mellett döntöttem. Nem véletlenül választottam őket. Róluk annyit kell most tudni, hogy egy albumtrilógiát adtak ki 2002 és 2006 között, aztán 2011-ben sajnálatos módon feloszlottak. Én 2003-ban ismertem meg a zenéjüket, és azóta is közel állnak a szívemhez. Őket hallgattam egy őrült kapcsolatom alatt, velük vészeltem át a szakítást. Őket hallgattam, amikor elhunyt egy sosem látott internetes barátom, őket hallgattam egy gyönyörű nyaralás idején. Őket hallgattam, amikor hatvan ismeretlen gyerek közé kerültem be megszeppenten, és bizonyítanom kellett. Sorolhatnám, mennyi jó és rossz időszakban álltak ők mellettem. Az életem részévé vált a zenéjük, minden daluk, minden dallamfoszlányuk. És biztos vagyok benne, hogy az előttem álló nehezebb napjaimon is segíteni fognak.
Egyébként - mivel a facebook oldaluk még aktív - elküldtem nekik üzenetben a tetoválásomról készült képet egy rövid köszönőlevél kíséretében. A válaszuk nagyon meghatott. Azt írták, én vagyok az ő hősük, semmi sem teheti őket boldogabbá, mint a tudat, hogy valakinek ennyit jelentett a zenéjük. És azzal, hogy magamra tetováltattam a nevüket, egyszerre tettem őket boldoggá és büszkévé. :)

Nnna, most kidőlök, mert nagyon álmos vagyok, de még előtte csatolok képet a tetkóról: