2015. november 20., péntek

Harmadik hét


El sem tudom mondani, mennyire fáradt vagyok. Szerintem nem fogok ellenállni az ágyamnak, és ledőlök egy kicsit. Előtte mondjuk nem ártana mosogatnom valamennyit...
Nagyon durva, hogy már a harmadik hét is eltelt. Említettem, hogy az első három hét a próbaidő, és a harmadik héten történik az új szerződéskötés. Három hónapra hosszabbítottunk, ha az letelt, meglátjuk, mennyi időre van még szükségem a kezelőorvosom szerint. Lehet, hogy még három hónapot hosszabbítunk, lehet, hogy csak egyet, lehet, hogy annyit sem. Ez mindig a pácienstől függ, az ő haladásától, gyógyulási idejétől.
Ahogy haladunk előre a terápiákkal, ahogy újabb és újabb elfojtott múltbéli érzéssel kell szembenéznem, úgy növekszik bennem a szeretethiány is. De valami iszonyat durván. Nagyon sokat sírtam odabent ezen a héten is. Olyan jólesik elengedni a könnyeket... Úgy érzem, a társaim szeretnek engem, még ha ez az adott pillanatokban nem is jut el hozzám. Gyakran érzem úgy, hogy egy nagy fekete lyuk tátong a lelkemen, ami elnyel minden törődést, és még többet akar, semmi nem elég neki. Vagy mintha egyfajta burokban lennék, ahová nem jut el a többiek figyelme. Pedig figyelnek rám. Ha sírok, nincs olyan, hogy valaki ne jönne oda vigaszt nyújtani. Ezek a démonok, ezek a kiközösítés és kitaszítottság iránti félelmek kizárólag belőlem jönnek. Nekem kell valahogy dolgoznom ezzel, felfogni és tudatosítani, hogy amit érzek, az nem a valóság, hanem a múltamból bennem ragadt sérelmek és fájdalmak.
Nagyon vegyesek az érzéseim, néha úgy érzem, nincs kedvem bemenni, néha pedig kifejezetten várom. Most is, egyfelől örülök, hogy végre péntek délután van és pihenhetek, másfelől már nagyon várom a következő hetet.

Holnap bátyám esküvőjére megyünk, vasárnap pihi.

2015. november 13., péntek

Második hét

Ez a hét elég gyorsan elszaladt, talán gyorsabban, mint az előző. Hivatalosan mondjuk még nincs vége, mert holnap is bemegyek, havonta egy vagy két hétvégi napot mindenkinek be kell vállalni.
Elég nehéz és megterhelő volt az elmúlt néhány nap. Összeomlottam hétfőn, szerda este és csütörtökön is. De azt hiszem, ez természetes folyamat. A sok mocsok, amit az ember az évek alatt elegyenget magában, újra felkavaródik, és ezekkel szembe kell nézni. Tudtam, mit vállalok, de nem lehet eléggé felkészülni lélekben arra, hogy nagyon nehezek az első hetek.
A társaságot viszont szeretem, és a technikák is ígéretesek.
A mai nap már könnyebben telt, csak fél 1-1-ig vagyunk bent péntekenként. Amikor sorban álltunk a gyógyszerekért, az egyik lány betett a folyosón lévő számítógépen '90-es évekbeli diszkózenéket, és arra ráztuk magunkat. Az vicces volt. :D

Jövő hét kedden jár le a próbaidőm, akkor írunk új szerződést. Nekem addigra meg kell fogalmaznom világosabban, mi az, amiben elsősorban segítségre lenne szükségem, hiszen ehhez igazítva szabják személyre a terápiát.
A beilleszkedéssel kapcsolatban sok a félelmem. A többiek kedvesek és viszonylag nyíltak hozzám, de én elég sok negatív tapasztalatot hozok-viszek magammal, ami a társasági életet illeti. Ezeket valahogy el kellene engednem. Amikor az iskolában elkapott egy roham, vagy sokat sírtam, persze, hogy kinéztek maguk közül a többiek, hiszen más voltam, mint ők, nem tudtak mit kezdeni a bennem dúló dolgokkal. Itt viszont mindenki hasonlókkal küzd, ha elsírom magam, nem fordulnak el tőlem, hanem igyekeznek vigasztalni. Meg kell nyugodnom, hogy jó helyen vagyok, és nem kell attól félnem, hogy elfordulnak tőlem.

2015. november 9., hétfő

Sírós

Vannak témák, amikről nem írhatok. Nem a terápiás titoktartás miatt. Hanem mert nehéz róla beszélni. Mert olvassák a családtagjaim, és felzaklatná őket. Mert hátha olvassa valamelyik exem, és magára ismer. Mert nem lehet két mondatban összefoglalni.
Van egy örökké vérző seb bennem, ami talán már sosem fogja engedni, hogy Nő legyek.
Talán egyszer majd írok róla. Talán. De a lényeg, hogy a múltbéli események visszaköszönnek a jelenemben, és rettegek, hogy már soha többé nem lehet teljes életem.
Végigsírtam a mai napot. Képtelen vagyok megnyugodni. Ha megkérdezik, mi a baj, nem tudok válaszolni.
- Mi történt? - jön a kérdés. Lehetetlen felelni. Nem tudom egy levegővel felsorolni. Nem tudom egy mondatban lerendezni. Ha meg nem válaszolok, elutasítónak tűnök. Nincs megoldás.
Ma újra és újra eltört a mécses, és a társaim próbáltak vigasztalni, lelket önteni belém. Csak ideig-óráig sikerült, de aztán mindig újra összeomlottam. Nem értem, hogy lehet, hogy még mindig vannak könnyeim, amikor azt hiszem, már elsírtam az összeset.
Eleve alig bírtam bevonszolni magam a mai napon, és a holnaphoz sincs kedvem. De persze megyek, mert menni kell.
Fáradt vagyok.

2015. november 8., vasárnap

Beszámoló

Most van egy kis időm, bár nagyon álmos vagyok, de megpróbálok írni, hiszen ígértem.

Eltelt az első hét. Intenzív volt, érzelmileg lefárasztó, sokat sírtam, de sokat nevettem is. A közeg jó, az emberek legtöbbje szimpatikus, bízom benne, hogy idővel ők is befogadnak. Az eddigi tapasztalataim alapján nyitottak felém és kedvesek.
A sok sírás azért volt, mert mindig nagyon nehezen illeszkedem be egy új közegbe, ráadásul megszoktam, hogy ha kiborulok, felhívom Sanyit, akinek már a hangja is megnyugtat. Itt viszont a telefont ki kell kapcsolni arra az időre, amíg bent vagyunk, tehát gyakorlatilag ez a 'külvilág' felé vezető szál el lett vágva. Ami egyébként nem feltétlenül rossz. Hajlamos vagyok nagyon belefeledkezni a mobilomba, és sok mindenről elvonja a figyelmemet. Így azonban, hogy kikapcsolva kell tartani, jobban ott tudunk lenni fejben, és a köztes időkben elüthetjük egymással az időt, beszélgetünk, játszunk, stb. Hosszabb távon tehát ez jót fog tenni a mobilfüggőségemnek is, csak az eleje nagyon nehéz. Meg úgy összességében, az eleje mindig nagyon nehéz. Viszont az jó, hogy minden nap van hova menni és van honnan hazajönni. Hogy van kerete a mindennapjaimnak.
Továbbá mindenkinek be kell segítenie a házimunkában vagy a ház körüli teendőkben. Na, nem rabszolgamunkát kell elvégezni, hanem rendszerint beosztjuk, ki mit vállal, és kis lépésekben haladunk. Ez talán segít kicsit visszailleszteni a dolgos mindennapokba, és itthon is tudom majd kamatoztatni. Elvégre nekem pont a cselekvésképtelenség az egyik nagy bajom, hogy sokszor az ágyból sem tudok kikelni, nemhogy még takarítani itthon.

Szóval, összességében... nagyon nehéz volt ez az első hét, ugyanakkor továbbra is bizakodó vagyok, és úgy érzem, sokat fog ez rajtam segíteni!

Tegnap kicsit kibuktam, mert volt egy kis nézeteltérésünk Sanyival. Nem nevezném 'klasszikus' veszekedésnek, de lényeg, hogy nehezen kezeltem a szituációt, és emiatt órákra magamba fordultam. Remegett mindkét kezem, és arra vágytam, hogy beszedhessek egy marék nyugtatót, és átaludhassam a napot. Az elmúlt hetekben, ha összeomlottam, ezt a 'megoldást' alkalmaztam. Nem akartam a tudatomnál lenni, nem akartam érezni, csak aludni. Most azonban ezt nem tehettem meg, mert minden gyógyszeremet le kellett adni a házban, és ők adagolják ki a napi felírt mennyiséget. Ez okos dolog. Csak erre is át kell állnom. Most már nem menekülhetek a magamra erőszakolt alvásba.

Este aztán megbeszéltük a dolgokat, szóval már jobban vagyok. Holnap csak 11-re kell mennem, szuper ;)

2015. november 7., szombat

...

Tudom, hogy lógok egy beszámolóval, de most képtelen vagyok beszélni, meg egyáltalán, gondolkodni. Rosszul vagyok. Kutyaszorítóban érzem magam, ahol akármit csinálok, rosszul sül el. Mindig én vagyok a rossz, a hibás. Belassítom és nehezítem mások életét...

2015. november 5., csütörtök

Nyakláncosztás

Tegnap este átnéztem a régi nyakláncaimat. Tinédzserkoromból rengeteg felgyülemlett, és a legtöbbjét nem is viseltem az elmúlt években. Jól össze is voltak gabalyodva, nem kis munkámba került egyenként kibogozni őket. Néhány a kukában landolt, mert már nagyon lepusztult állapotban voltak. Aztán kiválogattam azokat, amiket én már biztosan nem fogok hordani, mert vagy túl kicsik nekem, vagy már nem az én stílusom. Össze is gyűlt kb. 10 darab, de nem volt szívem kidobni őket, mert még egész jó állapotban voltak. Nálam azonban csak tovább kallódtak volna, így arra jutottam, hogy beviszem őket a Thalassába, hátha esetleg valakinek tetszene közülük egy.
Nem gondoltam volna, hogy ekkora sikere lesz. Mindegyik gazdára talált. Azokat a hálás arcokat, azt a boldog, gyermeki lelkesedést nem felejtem el. Úgy örültek azoknak a nyakláncoknak, különösen, hogy csak úgy ajándékba elvehették, majdhogynem imába foglalták a nevemet. :) Nagyon drágák voltak, és ez engem is feltöltött. Főleg, amikor nap végén körbenéztem, és több emberen is felfedeztem, hogy az én régi nyakláncaimat viselik. :)
Holnap vagy holnapután igyekszem írni egy óvatos beszámolót a hétről, de ezt muszáj volt külön bejegyzésben megemlítenem. :)

2015. november 2., hétfő

Drága malackáim


Amíg gyógyult a tetoválásom, addig nem fogdoshattam/ölelgethettem a tengerimalacaimat, nehogy szőr kerüljön a sebbe, az ugyanis fertőzésveszélyt jelent. Mostanra már gyógyultnak nyilvánítható a karom, úgyhogy ma már bátrabb voltam. :)
Most este megmértük a malackák súlyát, és kaptak utána jutalomfalatot, meg egy kicsit kint lehettek velünk. Bogyó azonban lefagyott. Ő a legzárkózottabb malacka az összes közül, nagyon magának való, és régebben sűrűn nyilvánult meg nála az ijedtség úgy, hogy mozdulatlanná dermedt. Mostanában már oldottabb volt ezen a téren, ezért is láttam szomorúan, hogy ma este megint ilyen zaklatott. Felemeltem, és magamhoz öleltem. Éreztem, ahogy megnyugszik, belefúrta a fejét mellkasomba, aztán meg a karomra hajolt, és onnan nézelődött. Simogattam, beszéltem hozzá, és lassanként nem csak ő nyugodott meg, hanem én is. Annyira jólesett a lelkemnek, ahogy ez a zárkózott kis gombóc hozzám bújt, és lecsillapodott! Tényleg csodálatos érzés, mekkora szeretetet tudnak adni az állatok. Huszonhat évet kellett várnom arra, hogy ezt én is megtapasztalhassam. Rengeteget segít, hogy ők vannak nekem. Ma is, amikor jöttem hazafelé, sírhatnékom volt és végtelenül fáradtnak éreztem magam, de ahogy hazaértem, és beléptem a szobámba, ahol ezek a kis szőrgombócok vártak, rögtön jobb kedvre derültem. Én kis tüneményeim!

Túl az első napon

Nos, ígértem egy beszámolót, de ebből csak egy nyúlfarknyi helyzetjelentés lesz.

Szóval, mint ahogyan arra számítottam, a szerződésben, amit aláírtam, szó esik a titoktartásról. Tehát ami odabent történik a terápiákon, arról nem írhatok, de még a saját érzéseimről is csak óvatosan. Ezért nézzétek el nekem, ha csak szűkszavúan beszélek a napjaimról. Megpróbálom belőni az arany középutat, hogy ne maradjanak el a helyzetjelentéseim, de szabályt se szegjek.

Egyelőre össze vagyok zavarodva, vegyesek az érzéseim, sok mindentől meg vagyok szeppenve és sok mindentől félek. De összességében továbbra is bizakodó vagyok. Gyorsan eltelt ez a nap, bár sokat voltam egyedül a köztes időkben, és mérhetetlenül magányosnak éreztem magam a sok új arc között, többször a sírás szélén álltam. De úgy gondolom, ez normális az első időkben. Annak idején a Nap-kör első heteit is nehezen viseltem, de aztán belejöttem, és egyre könnyebb volt. :)

Az időbeosztás tetszetős, kaptam órarendet, úgy általánosságban fél 9-re kell mennem, és kb. fél 5-háromnegyed 5 körül végzünk. Kivétel ez alól a hétfő, amikor elég 11-re menni, valamint a péntek, amikor kb. délután 1-kor már jöhetek haza. Havonta egyszer bent kell tölteni egy hétvégi napot is. A többi majd kialakul. Három hét a 'próbaidő', ez nagyjából a beilleszkedést jelenti, és azután új szerződést kell majd aláírni, meg majd akkor lehet választható terápiát felvenni.

Most megpróbálok pihenni, de kíváncsian várom a holnapot! :)