2015. december 27., vasárnap

Ihlet van

Örömmel újságolom, hogy sorra veszem fel a dalaimat. Úgy két hete megindult bennem valami, és azóta már nem is tudom hányadik számomat játszom fel. Tegnap éjjel nem tudtam aludni, úgyhogy végül felvettem újabb két dalt. Nagyon örülök ennek, mert előtte hosszú hónapokig nem volt ihletem, most azonban teljesen beszippantott a kis világom.
Elkészült a portálom is, amin az írásaimat és karaktereimet gyűjtögettem össze, motiváló céllal.
A karácsony viszonylag nyugisan telt, bár voltak néhány perces hullámvölgyek a hangulatomat illetően, de azért elvoltunk. Feldíszítettük a műfenyőnket, beizzítottuk a karácsonyi égősorokat, és összeültünk a laptopokkal - ő ügyeletes, én meg csak úgy neteztem, illetve zenélgettem.
Szuper ajándékot kaptam: Jacqueline Wilsontól egy tízkötetes-díszdobozos kiadást, angol nyelven. Elhatároztam ugyanis, hogy begyűjtöm a könyveit, amik Magyarországon nem jelentek meg. Az ő írásain nőttem fel, és nagyon szeretem a műveit, még most is, huszonhat éves fejjel. Szóval iszonyatosan örültem ennek a válogatásnak. :) Közösen kaptam Sanyitól, öcsémtől és a barátaimtól, mindannyian beleadtak. :)

Szóval lényeg, hogy most visszataláltam az alkotói világomba, és remélem, maradhatok is.

2015. december 23., szerda

Holnap karácsony

Ülök, és próbálok nem darabokra hullani.

Minden nap nagyon nehéz megküzdeni az egyszer fent, egyszer lent hangulatingadozással. De még kitartok.

Kellemes ünnepeket...

2015. december 19., szombat

Elszóltam magam

Most írom ki, amíg még friss, holnap már nem akarok foglalkozni a dologgal.

Sajnos már tegnap este éreztem, hogy kezdek kimerülni, megint össze fogok esni, pedig próbáltam tenni ellene minden olyan eszközzel, amivel tudtam. Elmentem találkozni a barátaimmal, de már útközben rossz volt a kedvem, és borzasztó fáradtnak éreztem magam.
Ma meg születésnapi bulira voltunk hivatalosak, és bár szívesebben bújtam volna el az ágyban, hogy ne is tudjak magamról, de fontos nekem az ünnepelt, és szerettem volna ott lenni vele életének e fontos pillanatában. Csakhogy már a buszmegállóban elkapott egy sírógörcs, és alig érkeztünk meg, rosszul lettem... a zajok tízszer hangosabban csapódtak le bennem, zsibbadni kezdett a fejem, nem tudtam rendesen kommunikálni, égett a gyomrom, hányinger tört rám... nem tudom, miért. Taxit kellett hívnunk, hogy hazavigyen minket. Szégyellem magam. Elrontottam Sanyi harmincadik születésnapját, most meg ebbe kavartam bele. Miért nem lehetek egyszerűen csak normális?! Miért kapok bele ezer dologba a túlélésért, miért csak öt percig hatnak, miért nem lehet engem egyedül hagyni anélkül, hogy összeomlanék? Mi a rohadt élet történik?! Egyszerűen kész, elegem van. Szar az egész, jön a karácsony, és magasról teszek rá, amellett meg csak ártok mindenkinek. Még Sanyi is mérges lett rám, pedig ő ritkán mérges, de az feldühíti, ha valaki bánt valakit, még akkor is, ha magamat bántom. És ezért lett mérges, mert magamat bántottam. Nem fizikailag, hanem szavakkal és érzésekkel. A bűntudat, a rohadt bűntudat, az keseríti meg a mindennapjaimat. Folyton bűntudatot érzek. Bűntudatot, amiért Sanyival vetetek meg dolgokat, tekintve, hogy nekem nincs pénzem; bűntudatot, amiért pakolom rá a terheket, és elfárad; bűntudatot, amiért ilyen nehéz velem, amiért belerondítok az ilyen baráti eseményekbe, bűntudatot, amiért a szeretteim aggódnak értem, és még oldalakon át sorolhatnám. Bűntudatot az egész nyamvadt létezésemért. Mert meg sem tudom számolni, hányan hagytak el engem, amiért ilyen reménytelen eset vagyok, beteg fejjel, érthetetlen rohamokkal. És rettegek, hogy a jelenlegiek is el fognak hagyni, holott számtalanszor bizonyították már, hogy ők nem ilyenek. És minden erőmmel azon vagyok, hogy ne húzzam rájuk a múltbéli dolgokat, de folyton beleesem ebbe.
Nem találok magamra. December 3-án valami nagyon durván összeomlott bennem, amit azóta sem sikerült helyreállítanom. Nem élet az, hogy minden nap minden percére ki kell találnom gyorsan valami tennivalót, csak hogy ne jussanak el hozzám a sötét gondolatok - aztán éjjel lefekszem aludni, és megtalálnak. Ott vannak, és ordítanak. Ahol segítséget kaphattam volna, onnan meg elküldtek. Fáradt vagyok és fásult, belefáradtam ebbe a rohadt küzdelembe, belefáradtam abba, hogy nagy ritkán besikerül egyetlen nap, amikor jól vagyok, és nem sikerül megfognom ennek a végét, másnapra megint elromlik. Sanyi annyira boldog, amikor jól vagyok, és én is, persze. Csak sajnos baromi ritka az ilyen. És én csak azt szeretném, ha tartósan jól lennék, nem pedig tartósan szarul. Nem ez lenne a normális, basszus? Az ember alapvetően jól van, éli az életét, néha rossz passzba kerül, de aztán elmúlik. Én meg csak tengődöm és vegetálok, rossz a kedvem és nem találok magamra, néha jó passzba kerülök, de aztán elmúlik. Röhejes. Utálom.
Most tényleg, iszonyatosan torkig vagyok mindennel. Lefekszem, és megpróbálok nem azon agyalni, vajon hányan utáltak meg a mai napon...

2015. december 18., péntek

Alakul


Nem engedem meg magamnak, hogy unatkozzak, igyekszem minden napra kitalálni valami teendőt. Akár nagyon rövidtávú dolgokat, mint például mosogatás, pakolászás. Néhány napja elkezdtem dolgozni egy oldalon, ahová összegyűjtöttem az eddigi írásaimat és karaktereimet. Rengeteg van! Kilenc hosszabb lélegzetű megkezdett történet, egy befejezett novellaciklus, két versciklus, mesék, novellák, és négy egyéb kezdemény. Hihetetlen, hogy már ennyien összegyűltek, igaz, több közülük 2008 óta él a fejemben. Annyira jó volt belemélyedni a kitalált kis világomba, ahol körbevesznek a szereplőim, mindegyiknek külön menüpontot adni, kibontani, írni róluk... közéjük mélyedve töltöttem az elmúlt napokat. Amikor épp szünetet tartottam a karaktereimmel történő lődörgésben, akkor cikket írtam vagy meglévő dalomat énekeltem fel. Most tehát az alkotásba menekülök, ha lehet így mondani.
Tegnap öcsimmel voltam vásárolni, elkísértem őt ide-oda, és én is néztem ajándékot Sanyinak. Jól elvoltunk, miután kimászkáltuk magunkat, feljött hozzám kicsit vízipipázni. Ma este pedig két régen látott barátommal találkozom.
Szóval nem hagyom magam, csak azért sem!

2015. december 14., hétfő

Kitartani

Továbbra is vegetálok, és tartósan rosszul vagyok. Nehezen építem újjá önmagam. Most igazából ki kell töltenem az űrt, és az újfent rám szakadt szabadidőt. Tegnap itt voltak a barátaim, de nagyon nehezen tartottam magam, fáradt voltam és kimerült. Holnap találkozom egy általános iskolai tanárnőmmel, akit már régen láttam, de neten keresztül folyamatosan követi az életem alakulását. Amellett saját szórakoztatásra dolgozom egy oldalon, ahol az eddig megkezdett regényeimet, karaktereimet szedem össze. Apránként pakolok hozzá dolgokat, most ez jólesik. Írhatnék cikkeket is a magazinba, volna miről. Videót is készíthetnék. Szóval vannak ötleteim, csak erőt kell hozzájuk gyűjtenem.

Ma voltunk Sanyival Békásmegyeren, tiszteletemet tettem a pszichiáteremnél, megmutattam neki a legutóbbi összeomlásom zárójelentéseit, írattam magamnak nyugtatót, és kipróbálunk egy új gyógyszert az alvászavarokra. A nyugtatóimat leadtam Sanyinak, ő fogja adagolni, mert nem bízom magamban. Mert most, ebben a percben hiába mondom azt, hogy "nem leszek öngyilkos", sajnos soha nem tudom, másnap mi vár rám, milyen hangulat, milyen állapotok. Amikor a Thalassát ott kellett hagynom, akkor is mondta egy barátom, hogy adjam oda a gyógyszereimet Sanyinak, és nagy arccal mondtam, hogy "nem, most szeretném kipróbálni, hogy magamnál tartom őket, bízom magamban", erre rá három napra összeestem. Szóval most ez a legbiztosabb.

Karácsonyt végül csak nagyon szűk családi körben (=Sanyival) fogok 'ünnepelni'. Semmi extra. Feldíszítjük a műfenyőnket, összeütünk valami könnyű kaját, és kész. Többre nincs erőm, se kedvem.

2015. december 10., csütörtök

Elvonási tünetek

Vicces, hogy én ezzel a kifejezéssel régebben csak időnként dobálóztam, de sosem tudtam, miből is áll. Miután pontosan egy hete beszedtem az összes fellelhető nyugtatómat, ezért most csak az antidepresszánsom van, nyugtatót nem szedek. Érződik is... mindenféle hülye elvonási tünetem van, szorongok, remeg a kezem, nem tudok aludni, az étvágyam is csak mostanában kezd helyreállni. Éjjel félálomba kerültem, amikor arra riadtam fel, hogy remeg az ágy. Fogalmam sincs, ez most földrengés volt-e, vagy én hallucináltam be valamit. De utána még többször is éreztem.

Nem vagyok valami jól. Hogy tetézzük a pechszériámat, hétfőn megtudtam, hogy a pszichológusomhoz sem járhatok már sokáig, mert különféle átszervezések miatt megszűnnek az egyéni terápiái (ő alapvetően inkább párterápiákkal és családterápiákkal foglalkozik). Az a szerencse, hogy addig nem engedi el a kezemet, amíg nem talál nekem valaki mást. Segít megkeresni az utódját, akit ő is megbízhatónak talál és akire én is rábólintok, addig pedig még ő fogad majd egyéniben.
Csak basszus, amikor a Thalassából kiraktak, az az egy dolog vigasztalt, hogy hozzá kerülök vissza, akivel egy éve dolgozunk együtt, tök jó úton haladunk, megvan a bizalmi szál, és erre nem, tőle is el kell köszönnöm, megint új embernek kell bizalmat szavaznom, megint elölről kell kezdenem mindent. Meglátjuk.

Ami egyébként kétségbeejtő, az az, hogy hiányzik az érzés, amikor nem voltam a tudatomnál... a múlt hétből, különösen a csütörtök-péntekből sok minden kiesik, nem emlékszem semmire, pedig elvileg ébren voltam és beszéltem, ha kérdeztek, válaszoltam, de egyszerűen nem emlékszem. Ahogy arra sem, hogy a francba tudtam kiszökni a kórházból, és hogy találtam ott el a buszhoz. Nem emlékeztem arra sem, amit kiírtam csütörtökön facebookra, arra sem, hogy búcsúüzenetet írtam Sanyinak, és arra sem, hogy elolvastam, sőt, válaszoltam a barátaim leveleire. Sok mindent utólag tudtam meg a családom vagy Sanyi beszámolójából.
Olyan jó volt elveszíteni a kapcsolatot a tudatos önmagammal, és megszűnni. Olyan jó volt, hogy átvette bennem valaki más az irányítást, ami úgy beszéltetett, úgy mozgatta a végtagjaimat, hogy én arról nem is tudtam. Mert én, "én" akkor messze jártam, vagy mélyen aludtam. Olyan jó lenne most is csak aludni.

Nem, sajnos nem bántam meg a múlt hét csütörtököt, mármint persze, büszke sem vagyok rá, és nem örülök neki, de képtelen vagyok megbánást, mély magamba zuhanást tanúsítani, és elrebegni, hogy "soha többet nem csinálok ilyet". Képtelen vagyok megígérni, mert sajnos fogalmam sincs magamról, hogy mi fogja ezt megállítani bennem. Újra és újra eljön az a pont, amikor elveszítem a kapaszkodót, megszűnnek a gondolatok, és már csak cselekszem - méghozzá rosszat. Minden alkalommal lejjebb nyúlok, és lehet, hogy végül ott is maradok. Még ha nem is szeretnék. Nem jó ez így. Idén ez volt a negyedik ilyen. A zárójelentések, orvosi papírok csak gyűlnek és gyűlnek, az én erőm pedig gyengül.

Nemsokára karácsony. Az ünnepi hangulatnak a leghalványabb szikrája sincs meg bennem. Legszívesebben azt mondanám, nem is ünneplek idén karácsonyt, és kihagynám a családi összejöveteleket is. De nem akarom megbántani a szeretteimet azzal, hogy nem megyek el.

2015. december 7., hétfő

Őrület


Írnom kell. Írnom kell, mert sajnos idetartozik, pedig rosszul vagyok, hányingerem van, és el akarok felejteni mindent. Írnom kell az elmúlt napok őrületéről. Arról, hogy megint megbotlottam, és majdnem véglegesen lezuhantam. Írnom kell, akkor is, ha mások szerint "ez nem tartozik senkire", vagy "ezt inkább szégyellni kellene, nem beszélni róla", vagy "ez önsajnáltatás". Nem érdekel. Nem hallgathatom el, mert megtörtént.

Egy hete, amikor elküldtek a Thalassából, még azt hittem, vagyok annyira erős, hogy ezt kibírjam. Kedden már rosszabb volt. Ha csak lementem a Sparba vásárolni, és láttam, ahogy befordul a sarkon a 114-es busz, amivel minden nap a Thalassába mentem, elkapott a sírás. Szerdán sorozatosan velük álmodtam, és egyre rosszabbul lettem. Csütörtökön bevettem az összes nyugtatómat. Ez azt jelenti, hogy huszonvalahányat a már megbontott üvegcséből, és egy bontatlan 100 darabosat. Nem gondolkodtam, nem tudtam gondolkodni. Nem úgy nézett ki a dolog, hogy ücsörögtem, és úgy döntöttem, öngyilkos leszek. Eljutottam egy pontra, amikor teljesen kiürült a fejem, nem létezett már a külvilág, nem éreztem önmagamat, semmit. Csak azt, hogy aludni akarok. Belealudni a halálba.
Félig öntudatlanul írtam egy cetlire búcsúüzenetet Sanyinak, amire később nem is emlékeztem. Amikor hazaért a munkából, ráböktem a papírra, és olyasmit is mondtam, hogy "azt hiszem, túl sok nyugtatót vettem be". Sanyi hívta a mentőket, akikkel önként mentem be, nem tanúsítottam ellenállást. Bevittek a toxikológiára. Nem sok mindenre emlékszem. Kaptam infúziót. Másnap oda kellett mennem egy pszichiáterhez és egy pszichológushoz, akiktől azt kértem, hadd menjek haza saját felelősségre. Azt felelték, erre nincsen mód.
Ekkor megszöktem a kórházból. Nevetséges. Nem is tudom, hogy csináltam. Egyszerűen nem voltam magamnál. Csak kisétáltam a kapun, egy szál hálóingben, papucsban, kanüllel a karomban. Nem voltak nálam iratok, nem volt nálam telefon, lakáskulcs, semmi. Elvergődtem a 7-es buszig, amivel egy barátomhoz akartam elmenni, de őt nem találtam otthon. Szédültem, és le akartam lépni a kocsik elé, de aztán halványan derengeni kezdett Sanyi képe. Elindultam haza, gondolván, hogy majd leülök az ajtó elé, és megvárom, míg hazajön melóból (ami órák kérdése lett volna). Aztán eszembe jutott egy másik barátom, aki a közelünkben dolgozik, úgyhogy végül őt kerestem fel. Szerzett nekem meleg ruhát, kaptam teát, és felhívta anyut, aki értem jött, és hazavitt hozzájuk. Felhívta a kórházat, hogy ott vagyok náluk, és egyáltalán hogy történhetett meg, hogy ki tudtam szökni. Kiderült, hogy rendőrségi eljárást indítottak az eltűnésem miatt. És hogy vissza kell vinni. Ekkor ellenálltam, és ki akartam ugrani az erkélyről, dulakodtunk egy sort anyuval. Utána megint homályosan vannak csak meg a képek. Alig emlékszem. Később átszállítottak a Kútvölgyi kórházba, ott voltam egészen tegnap reggelig. Néha elképzeltem, hogy felkötöm magam, azt is elképzeltem, hogy csinálnám. Teljesen elborult az agyam.
Ráadásul épp tegnap volt Sanyi 30. születésnapja, ami miatt plusz bűntudatom van. Jól megcsináltam neki... ő ebből nem csinál ügyet, csak vállat von rá, és azt mondja, elhalasztja későbbre az ünneplést, ne rágjam magam ezen. Egyszerűen nem értem, hogy képes egy ilyen torz szörny mellett kitartani.
Örülök, hogy végre kijöhettem a kórházból, mert nem bírom a bezártságot, azt, hogy idegen, beteg emberekkel vagyok összezárva, nyomom az ágyat és elhanyagoltan csoszogok a folyosón. Ezért is szerettem annyira a Thalassát, mert az bejárós volt, normális hétköznapokat biztosított, nem pedig börtönt. De mi a francért nem tudom magam túltenni rajta?!

Jelenleg nagyon rosszul vagyok. Egész éjjel nem tudtam aludni, pedig már égett a szemem a fáradtságtól, és görcsöl a fejem. Hányingerem van, nem tudok enni, nem kívánom az ételt. A bal karom össze van vagdosva. Életkedvem továbbra sincs. Egyszerűen most jutottam el arra a pontra, amikor úgy érzem, nincs segítség, nincs megoldás. Mert akármivel próbálkozom, falakba, elutasításba ütközöm, vagy kudarcot vallok. Nem élet ez így. És persze lehet mondani, hogy "de vannak, akik szeretnek, gondolj rájuk!", csak ez ott bukik meg, hogy ha eljutok abba a bizonyos állapotba, akkor már egyáltalán nem tudok gondolkodni. Meg sem érdemlem ezeket az embereket. Most vegetálok. Fogalmam sincs, hogy fogom túlélni a következő napokat.
Nemsokára indulok a pszichológusomhoz. Élmény lesz beszámolni neki az elmúlt napokról... :(

2015. december 2., szerda

Viszlát, Thalassa


Megpróbálok írni, de nagyon nehéz.

Négy hét után el kellett hagynom a Thalassa házat. A négy hetet majdhogynem végigsírtam odabent, és olyan dührohamok törtek rám, amilyenek már évek óta nem. Ez utóbbi miatt döntött úgy a kezelőorvosom, hogy nekem most inkább intenzívebb egyéni terápiára lenne szükségem. Ezt viszont nem tudják megadni. Ők inkább csoportterápiákkal dolgoznak, egyénire sajnos az első három hét után nincs lehetőség. Megértem, hiszen sokan vagyunk, folyamatosan jönnek az új emberek, és kevés a személyzet.
Iszonyatosan megvisel az egész. Végre volt kerete a napjaimnak, végre elindult valami. Az más kérdés, hogy rendkívül fájdalmas volt szembenézni a felszínre kerülő dolgokkal, de hittem - és még mindig hiszem -, hogy hosszabb távon ez hasznos, ez segít a legtöbbet.
Vállalom a tetteim következményét is, miszerint, hogy a pénteki dührohamom alapján ők úgy érzik, ilyen formában nem tudnak vállalni. Javaslatuk alapján egyéni terápiák keretén belül kellene ezeket az elfojtott indulatokat feldolgozni, és megtalálni a módját, hogy le tudjam vezetni a feszültséget, még mielőtt komoly baj történne. Ez rendben van.
Az azonban iszonyatosan fáj, megsért és megalázó számomra, hogy azonnal mennem kellett, úgy, hogy elköszönni sem tudtam rendesen a többiektől. Tudom, miért tették. Attól félhettek, ha tovább maradok, elkap egy újabb dühroham. Hiába tudtam, hogy nem, hiszen bár sírtam, amiért abba kell hagynom a terápiát, magamnál voltam, és elfogadtam a döntést. Csak kiraktak, mint egy macskát. Mint egy közveszélyes őrültet.
Pedig én mindent megtettem. Aktívan részt vettem a foglalkozásokon, amennyire csak tudtam, napokon át jeleztem, hogy rosszabbul vagyok és kértem a segítséget, de nem tudták megadni. Mert amire szükségem van, az ezek szerint az ő keretüket meghaladja.
Fél év múlva újra felvételizhetek hozzájuk, és újrakezdhetem a terápiát. A fent leírtak miatt van benne tüske, és ha az önérzetemet helyezném előbbre, akkor azt mondanám, szó sem lehet róla, hogy én oda visszamenjek. De vissza akarok menni. Mert érzem, hogy nekem erre a terápiára szükségem van.
Csak rettenetesen fáj, hogy most nem mehetek oda, hogy egy pszichiátrián (!) is kifogok a dolgaimmal. Akkor mégis milyen esélyeim vannak a jövőre nézve?

Hétfőn visszamegyek a volt terapeutámhoz (akivel a Thalassa idejére kellett félbehagynom a kezelést), és megpróbálok választ találni erre...

Most a következő napok még nagyon nehezen lesznek. Tegnap sorra villantak be képek, és nyüszítettem, hogy vissza akarok menni. Hiányoznak a többiek is. Hiányoznak a terápiák, bármennyire is felkavartak. Zavaros minden. De majd csak letisztul...