2015. december 10., csütörtök

Elvonási tünetek

Vicces, hogy én ezzel a kifejezéssel régebben csak időnként dobálóztam, de sosem tudtam, miből is áll. Miután pontosan egy hete beszedtem az összes fellelhető nyugtatómat, ezért most csak az antidepresszánsom van, nyugtatót nem szedek. Érződik is... mindenféle hülye elvonási tünetem van, szorongok, remeg a kezem, nem tudok aludni, az étvágyam is csak mostanában kezd helyreállni. Éjjel félálomba kerültem, amikor arra riadtam fel, hogy remeg az ágy. Fogalmam sincs, ez most földrengés volt-e, vagy én hallucináltam be valamit. De utána még többször is éreztem.

Nem vagyok valami jól. Hogy tetézzük a pechszériámat, hétfőn megtudtam, hogy a pszichológusomhoz sem járhatok már sokáig, mert különféle átszervezések miatt megszűnnek az egyéni terápiái (ő alapvetően inkább párterápiákkal és családterápiákkal foglalkozik). Az a szerencse, hogy addig nem engedi el a kezemet, amíg nem talál nekem valaki mást. Segít megkeresni az utódját, akit ő is megbízhatónak talál és akire én is rábólintok, addig pedig még ő fogad majd egyéniben.
Csak basszus, amikor a Thalassából kiraktak, az az egy dolog vigasztalt, hogy hozzá kerülök vissza, akivel egy éve dolgozunk együtt, tök jó úton haladunk, megvan a bizalmi szál, és erre nem, tőle is el kell köszönnöm, megint új embernek kell bizalmat szavaznom, megint elölről kell kezdenem mindent. Meglátjuk.

Ami egyébként kétségbeejtő, az az, hogy hiányzik az érzés, amikor nem voltam a tudatomnál... a múlt hétből, különösen a csütörtök-péntekből sok minden kiesik, nem emlékszem semmire, pedig elvileg ébren voltam és beszéltem, ha kérdeztek, válaszoltam, de egyszerűen nem emlékszem. Ahogy arra sem, hogy a francba tudtam kiszökni a kórházból, és hogy találtam ott el a buszhoz. Nem emlékeztem arra sem, amit kiírtam csütörtökön facebookra, arra sem, hogy búcsúüzenetet írtam Sanyinak, és arra sem, hogy elolvastam, sőt, válaszoltam a barátaim leveleire. Sok mindent utólag tudtam meg a családom vagy Sanyi beszámolójából.
Olyan jó volt elveszíteni a kapcsolatot a tudatos önmagammal, és megszűnni. Olyan jó volt, hogy átvette bennem valaki más az irányítást, ami úgy beszéltetett, úgy mozgatta a végtagjaimat, hogy én arról nem is tudtam. Mert én, "én" akkor messze jártam, vagy mélyen aludtam. Olyan jó lenne most is csak aludni.

Nem, sajnos nem bántam meg a múlt hét csütörtököt, mármint persze, büszke sem vagyok rá, és nem örülök neki, de képtelen vagyok megbánást, mély magamba zuhanást tanúsítani, és elrebegni, hogy "soha többet nem csinálok ilyet". Képtelen vagyok megígérni, mert sajnos fogalmam sincs magamról, hogy mi fogja ezt megállítani bennem. Újra és újra eljön az a pont, amikor elveszítem a kapaszkodót, megszűnnek a gondolatok, és már csak cselekszem - méghozzá rosszat. Minden alkalommal lejjebb nyúlok, és lehet, hogy végül ott is maradok. Még ha nem is szeretnék. Nem jó ez így. Idén ez volt a negyedik ilyen. A zárójelentések, orvosi papírok csak gyűlnek és gyűlnek, az én erőm pedig gyengül.

Nemsokára karácsony. Az ünnepi hangulatnak a leghalványabb szikrája sincs meg bennem. Legszívesebben azt mondanám, nem is ünneplek idén karácsonyt, és kihagynám a családi összejöveteleket is. De nem akarom megbántani a szeretteimet azzal, hogy nem megyek el.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése