2016. február 29., hétfő

Február


Nagyon régen jelentkeztem utoljára. Gondolom, nehéz ilyenkor rájönni külső szemlélőként, hogy ez jót vagy rosszat jelent-e. Sajnos ez esetben inkább rosszat jelent a dolog, mert az egész február nagyon nyomasztó és hullámvölgyekkel teli volt.

Február elején ünnepeltük a születésnapomat. Ez az ünnep valamiért mindig megvisel. Minden évben túlságosan rákészülök, aztán amikor elmúlik, ürességet és megmagyarázhatatlan csalódottságot érzek. Mintha mindig várnék valamire, ami sosem jön el, és én sem tudom, mi az. Idén ez nagyon erősen megjelent. A buli másnapján összeomlottam, és vissza akartam kérni Sanyitól a gyógyszereimet, hogy beszedhessem az összeset. Dulakodni kezdtünk, végül rám hívta a mentőt és a rendőröket. Kórházban kötöttem ki, ahol nagyon durva dühroham kapott el, nyugtató injekciót döftek belém, és le kellett szíjazniuk az ágyhoz.
Másnap Sanyi azzal a döntéssel jött be hozzám, hogy szakít velem. Nagyon megviselték őt a történtek, és úgy érezte, nem tudja tovább folytatni így velem. Úgy könyörögtem vissza magam... nem borultam ki, értettem és felfogtam, min megy ő keresztül és miért hozta meg ezt a döntést, de kértem még egy esélyt. Mindketten sírtunk, ő elmondta, hogy neki az élni akaró énemre van szüksége. És nekem is. Ez az eset fejbe kólintott annyira, hogy magamhoz térjek, és átértékeljem a dolgokat. Rájöttem, hogy az elmúlt időszakban túlságosan elkényelmesedtem Sanyival kapcsolatban. Persze hálás voltam, amiért kitart mellettem a leghúzósabb időszakokban is, de valahogy kezdtem ezt természetesnek venni, elbambultam arról, hogy ő is emberből van, és elfárad egy idő után.
Ez az első olyan összeomlásom, ami után szívből mondom, hogy megbántam. A korábbi öngyilkossági kísérletek után ezt sosem mondtam ki, és azt sem, hogy soha többé nem lesz ilyen, mert nem tudtam száz százalékosan megígérni. Most azonban ez az öt nap, amit bent töltöttem, valamint a tudat, hogy majdnem elveszítettem a szerelmemet, elég volt arra, hogy átgondoljam a történteket. Soha többé nem akarok ilyen miatt kórházba kerülni. Jól akarok lenni. Meg akarok gyógyulni.
Úgyhogy nagyon igyekszem ehhez tartani magam, bár néha azért elgyengülök és sírdogálok meg kétségbeesem. Az időjárás és az ilyen-olyan frontok is nagyon kikezdték az idegrendszeremet. Az alvókám megint csúnyán felborult, átalszom a fél napokat.

Májusban befekszem a SOTE pszichoterápiás osztályára, ami egy négyhetes intenzív terápiából áll. Kicsit hasonló a koncepció, mint a Thalassában, lesznek mindenféle csoportterápiák, de itt kevesebben leszünk rá, és konkrétan be van osztva, melyik héten mivel fogunk foglalkozni. Nagyon reménykedem abban, hogy segíteni fog!