Helyzet

 Imádom a tavaszt. Nagyon élvezem, hogy végre nem kell x réteget magamra vennem, ha le akarok szaladni a sparba, és a virágillatokat is szeretem.

Próbálom összefoglalni, mi van velem mostanság. Voltam már jobban is, de alapvetően nem vészes, mármint nincsenek sötét gondolataim, vagy ilyesmi. Inkább az életvitelem az, amivel jelenleg nem vagyok megelégedve. Az alvókám nagyon fel van borulva, sokáig alszom, délben vagy délután 1-2 körül kászálódom ki az ágyból, és aztán hajnalig fent vagyok. De az a helyzet, hogy én ezt élvezem. Szóval, egyfelől ott vannak az általános elvárások, hogy időben fel kellene kelni, időben lefeküdni, ahogy a 'normális' emberek, az átlag teszi. Néha sikerül átállítanom magam erre. De az az igazság, hogy mindig is éjszakai bagoly voltam. Késő este, éjjel vagyok elememben, olyankor minden jobban esik, imádok csak úgy belemélyedni az internet világába, vagy filmeket nézni, írogatni, olvasgatni, stb. Aztán pedig imádok sokáig aludni. Persze egy ponton mindig felébredek, mert keltenek a malacaim, kérik a reggelit. De miután azt odaadom nekik, visszaájulok az ágyba.

Aztán az evés. Most elkezdtem diétázni, tavaly is végigcsináltam, és sokat segített, de most valahogy nem megy olyan lelkesen. Egy dologban segít, hogy ezáltal mindig előre meg kell terveznem, mit főzzek, mit egyek. Mert sokszor vagyok ezzel is gondban. Így azonban ez ad egyfajta rendszert.

Ami a legjobban idegesít, hogy lassan haladok a dolgokkal... sokszor vagyok erőtlen, elkap a cselekvésképtelenség, amikor órákon át csak ülök, és nem tudom rávenni magam semmire. Ha haladok, akkor is inkább kis léptekben. Volna bőven tennivaló a házimunka terén, de nem haladok úgy, mint egy normális, rendes háziasszony. Kifolyik az idő a kezemből, és foglyul ejt az ágyam.

Mozgás. Az emberek rendszerint azzal szekálnak, hogy mozogjak. Egyszerűen nem tudják elfogadni azt a tényt, hogy nem mindenkinek esik jól. Megpróbálkoztam az úszással, de nagyon nehézkesen ment, ráadásul legutóbb úgy lesérültem (bevertem a térdemet egy kiálló kőbe, ahogy másztam ki a medencéből, és ömlött belőle a vér), hogy hosszú ideig fájt minden mozdulat. És amikor rajtam van a cselekvésképtelenség érzete, akkor még sétálni sem tudok lemenni, mert az is megerőltető, hogy egyáltalán felöltözzek.

Az a baj, hogy ezeket az érzéseket nagyon nehezen tudom úgy leírni, elmondani, hogy mások is megértsék.
Sebaj. Én az egész életemben, minden területen lassabban fejlődöm, mint mások. De fejlődöm. Igyekszem legalább a kis lépteket tartani, mert az is jobb a semminél, és a sok kicsi lépés is meghozza a gyümölcsét.

Végül van itt még valami: úgy döntöttem, nem megyek a SOTE pszichoterápiájára. Méghozzá azért nem, mert gyűlölöm a bezártságot. Ott pedig be kellett volna feküdnöm négy hétre. Amikor legutóbb kórházban voltam, még az öt napot is nagyon nehezen éltem túl. Egyszerűen nekem ez többet árt, mint használ. A bezártság hatására valószínűleg annyi történne, hogy együttműködővé, simulékonyabbá válnék, csak hogy mihamarabb kiszabadulhassak. Mindig ez szokott történni ilyen esetekben. Ezért ez csak átmeneti segítséget nyújtana.
Ugyanakkor visszavágyom a Thalassába. Ez egy nehéz témakör, mert nagyon megviselt, amikor elküldtek. De mondták, hogy visszavárnak, úgy kb. fél év múlva újra jelentkezhetek. Ez a fél év május tájékán jár le.
Sokat segítene, ha keretet adna a mindennapjaimnak, amellett pedig már abban a négy hétben is fejlődtem, amit anno ott töltöttem. Most már tudom, mire számítsak, mit várhatok tőlük. Tavaly novemberben úgy mentem oda, hogy majd ők "megmentenek", nekem pedig csak rájuk kell bíznom magam. De már tudom, hogy ez nem így működik. Ők nyújtanak valamit, nekem pedig meg kell tanulnom elvenni azt, és úgy hasznosítani, hogy az hosszabb távon segítsen.
Úgy érzem, nekem még dolgom van velük. Ráadásul onnan minden nap hazajövök a kis kuckómba, a szeretett páromhoz, a malackáimhoz, nem vagyok bezárva.
Most még kicsit rágom magamban a dolgokat, és ha elég erősnek érzem magam, akkor jelentkezek hozzájuk.