2016. június 26., vasárnap

Zavaros hétvége

Nagyon egyszer fent-egyszer lent hangulatom volt tegnap, ami azért jött ki rosszul, mert épp mentünk meglátogatni Sanyi családját. Ők eddig Egerben éltek, nemrég költöztek Mórra, most jártam ott először. Amíg utaztunk, jól voltam, de ahogy leszálltunk a buszról, elkapott a semmiből egy sírógörcs. Nem igazán tudom, mi lehetett ennek az oka, csak tippjeim vannak. Késik a havibajom, lehet, hogy a hormonok terén is meg vagyok kergülve. A másik, amire tippelek, és Sanyi is inkább ezt támasztotta alá: sajnos a családja eddig még szinte csak rossz állapotomban látott. Eleve viszonylag sokáig tartott, mire megtudták, hogy mi a bajom, Sanyi a megfelelő alkalomra várt, amikor elmondhatja nekik. Aztán amikor megtudták, akkor sem értették igazán, és egy ideig szkeptikusak is voltak. De azért ennek ellenére a maguk módján igyekeznek elfogadni a dolgot, és kedvesek hozzám. Tegnap lehet, hogy a berögzült félelmek miatt sírtam el magam, még nem igazán sikerült feloldódnom a társaságukban - nagyon édes emberek, csak egyrészt ritkán találkozunk, másrészt félek, hogy titokban rossz véleménnyel vannak rólam a külső szemlélő számára érthetetlen tüneteim miatt.

A sírás aztán hamar elmúlt, felfedeztük a környéket Sanyival, ettünk egy-egy fagyit, sétálgattunk. Mór gyönyörű hely, letisztult, csendes, kedvesek az emberek. Találtunk egy hangulatos játszóteret, ahol csináltunk nagyon szép képeket, és ez felvidított. Aztán indultunk a családhoz.
Itt ért a következő negatív hangulathullám. A ház, amit vettek, sok-sok felújításra szorul, bőven van még vele munka. Ahogy végigvezettek minket a helyiségben, rohamosan zuhant a kedvem lefelé. A kopár ház, annak hideg és nyers légköre az apai nagyszüleim otthonára emlékeztetett, ahol mindig is rosszul éreztem magam. Pontosan az az érzés lengett körbe. És a tervek szerint nekünk ott kellett volna aludnunk. Félrehívtam Sanyit, és a könnyeimmel küszködve elmondtam neki, mi játszódik le bennem, és hogy én itt biztosan nem fogok tudni éjszakázni. Megbeszéltük, hogy hazamegyünk. Ám amikor előterjesztettük a családnak a dolgot, és elmagyaráztuk, miért döntöttünk így, azt javasolták, mi lenne, ha keresnénk éjjelre egy szállót a közelben - így nem kellene ott éjszakáznunk, de haza sem kell rohanni. Mivel már alapból szégyelltem magam a variálásért, meg azért, hogy ilyen helyzetbe hozom Sanyit, nem mertem ellenkezni. Pedig szívesebben aludtam volna a saját helyemen, itthon, de azért rábólintottam az ötletre.
Később Sanyi és az apukája belemélyedtek egy politikai vitába, ami engem elég kényelmetlenül érintett, és zavart is, ezért kimentem a kert hátuljába egy jegyzetfüzettel és egy tollal. Jó volt hallgatni a tücsökciripelést, a nyugodt, csendes estét, és írogatni. Akkor úgy éreztem, ezt jól oldottam meg, és Sanyi is egyetértett.

Ezután felkerekedtünk, és elindultunk a szálláshely felé. Útközben belefutottunk egy koncert végébe, ahol Tompos Kátya énekelt. Nagyon szeretem őt, úgyhogy megkörnyékeztem, és csináltunk közös fotót. A séta is hangulatos volt, bár már nagyon görcsölt a hasam, mert korábban nem mertem a kopár, csöpögő wc-t használni. Megérkeztünk a turistaházba. A szoba tele volt pókokkal, amiről megint Piliscsaba jutott eszembe... Sanyi gyorsan eltüntette őket, és már csak arra vágytam, hogy kialhassam ezt a feszültséggel teli napot, amikor jött az újabb pofon: nem hozta el az esti gyógyszereimet... (a legutolsó túladagolásom óta Sanyi adja nekem ezeket a bogyókat)
Márpedig ha nem veszem be az esti gyógyszereket, akkor nem tudok elaludni, idegen helyen főleg nem. Májusban egyszer Békásmegyeren éjszakáztam, és akkor sem voltak nálam a gyógyszerek, egész éjjel forgolódtam, pedig az a régi otthonom.
Na, itt szakadt el a cérna. Olyan érzésem volt, mintha egész álló nap húzták volna az idegeimet, tesztelve, meddig bírom. Hát, eddig. Újabb sírógörcs, aznap talán a harmadik... Sanyi alig bírt lenyugtatni. Csak azt tudtam hajtogatni, hogy haza akarok menni, haza akarok menni... Az volt az eredeti terv, hogy reggel visszamegyünk a szüleihez, de ez így módosult, Sanyi kinézett egy 5:20-kor induló buszt. Aztán szegénynek még vissza is kellett mennie a kalapomért, mert mániákusan ragaszkodtam hozzá, hogy nem akarom Móron hagyni, hiszen ki tudja, legközelebb mikor tudnánk átvenni. (mivel az volt a terv, hogy a szállón éjszakázás után visszamegyünk, ezért hagytam ott a kalapot)
Bele sem merek gondolni, mit gondol most a családja rólam...

Virrasztós, feszültségekkel teli éjjelünk/hajnalunk volt, talán két órát aludtunk, aztán elindultunk a buszpályaudvar felé. Közben eleredt az eső is. Reggel hét óra után nem sokkal értünk haza, aztán mindketten kidőltünk.

Szóval húzós egy nap volt... tele viszontagságos érzésekkel, hiszen sokat sírtam, sok rémkép üldözött, viszont a várost gyönyörűnek találtam, és voltak azért szép pillanataink is. Félek, hogy megbántottam Sanyi családját - bár igyekeztek megértően közelíteni a kérdéshez - és utálom, hogy miattam így átvariálódott minden. De már olyan régóta jól voltam, egyszerűen nem számítottam arra, hogy ilyen rossz érzések fognak elkapni.

Most már mindegy. Azért olyan jó lenne, ha végre Sanyi családja is látna engem erősebb állapotomban... :(

2016. június 17., péntek

Alkotás

Utálom ezt az időjárást, mert nagyon megnyom és elálmosít. Ezt leszámítva amúgy jól vagyok. Sokat alkottam a héten, írtam egy-két szösszenetet az egyik írásomhoz, meg évekkel ezelőtt megkezdett dalszövegeket fejeztem be. Mocorog bennem némi ihlet az egyik félbehagyott albumkoncepciómhoz is. A dalaimat ugyanis koncepciók alapján rendezem el, albumterveket találok ki valamilyen témával vagy történettel, és eszerint születnek a számok. Aztán amelyikhez éppen ihletem van, ahhoz írok. A már említett albumkoncepciót még nyolc-tíz éve kezdtem el, öt szám után azonban félbehagytam, és már attól tartottam, hogy soha többé nem lesz ahhoz ihletem. A héten azonban befejeztem hozzá egy félkész dalt, és írtam egy vadonatújat is. Talán most jött el az ideje, hogy foglalkozzak vele.
Egyik nap - azt hiszem, kedden - reggeltől estig belemélyedtem az alkotói világomba, és ez csodás érzés volt. Korábbi írásaimat olvastam vissza, írtam és rögzítettem két új dalt, ki sem látszottam a műveimből. :) Annyira szeretem az ilyen napokat! Tudom, hogy nem tökéletesek, amiket gyártok, de az enyéim, szívvel-lélekkel a sajátjaim, egy-egy darab a kis világomból.
Az írásaimról is gyakran gondolom azt, hogy erőltetettek, de most, hogy visszaolvastam őket, egyáltalán nem éreztem így.
Mostanában egyébként egyre sűrűbben csinálom, hogy estefelé, amikor már kezd sötétedni, gyújtok egy mécsest, elhelyezkedem a kanapén, ölembe veszem a laptopot, és így lazulok. :)


Múlt hétvégén voltunk párommal a Főzdefeszten is. Először szombaton indultunk neki, de azt elmosta az eső, vasárnap azonban szerencsénk volt. Minden évben nagyon fontos nekünk ez a program, hiszen annak idején az első randevúnkat is Főzdefeszten töltöttük. :) <3

2016. június 8., szerda

Derékfájás

Sajnos már hetek óta szenvedek vele. Mivel derékbeteg vagyok, ezért nem újdonság számomra, ha fáj, de általában egy kis pihentetés után elmúlt. Most azonban nagyon nem akar szűnni. Fáj minden mozdulat, nem tudok lehajolni, nehézkesen fordulok át az ágyban a másik oldalamra, ésatöbbi. Tegnap kimentem Békásmegyerre orvoshoz, kaptam beutalót az ortopédiára, és felhívtam őket időpontért. Július 4-ére kaptam. Addig kell valahogy kihúznom :S Nem örülök, hogy majdnem egy hónapot várnom kell, de lehetne rosszabb is.
Most is nagyon fáj, és emiatt dühös vagyok, mert utálom ezt a rozogaságot, meg azt, hogy emiatt a házimunkákkal sem haladok, hiszen minden mozdulat kész kínszenvedés. Emiatt mostanság sokszor rossz a kedvem, de tegnap és ma is volt mi felvidítson. Tegnap anyuval orvos után bementünk egy DM-be, amit nemrég nyitottak újra egy kisebb tatarozás után. Egy fiatal lány ajándék sminkelést vállalt, anyu rögtön élt a dologgal, végül én is, mert kíváncsi voltam, mit hoz ki az ábrázatomból a hölgyemény. Tudni kell, hogy én szinte sosem sminkelem magam, ha mégis, az kimerül abban, hogy fekete szemceruzával kihúzom a szememet. Ezúttal viszont mindenféle cucc felkerült az arcomra, a lány kb. negyed órán át dolgozott rajta, követni sem tudtam, épp mit ken fel rám. De a végeredmény meglepően jó lett. Természetes, visszafogott sminket kértem, és azt is kaptam, a sok felkent cucc ellenére szolid, visszafogott ábrázatom lett, viszont a szememet gyönyörűen kiemelte. Alig ismertem magamra. Aztán ha már ott voltam, megleptem magam néhány új körömlakkal, amik közül kettőt fel is avattunk később anyuval. Még nevettünk is, hogy egészen nőcissé váltam a nap végére. :D

Miután elpanaszoltam anyunak, hogy mennyire nem tudok haladni a lakással a derekam miatt, felajánlotta, hogy ma átjön, és takarít egy sort. Rendbe tettük a szobámat, már ráfért, és most nagyon szépen csillog-villog. :) Imádom.
Jelenleg a konyhán dolgozunk, anyuci épp mosogat, én meg pihentetem a hátamat.
Holnap anyuval, bátyámmal és a nagyszüleimmel kiruccanunk Esztergomba. Mamiék évente egyszer kilátogatnak rokonok sírjaihoz, és bátyám felajánlotta, hogy velük mehetnék, legalább kicsit kimozdulok. Hétvégén pedig Főzdefeszt! :) Csak bírja a derekam a mászkálást!

2016. június 2., csütörtök

Gondolatok önmagamról

Még tizenévesen úgy gondoltam, ismerem magam, vertem is a mellemet, hogy "ilyen vagyok, így fogadj el". Aztán teltek-múltak az évek, történtek dolgok, értek hatások, torzult az énképem, míg végül már fogalmam sem volt arról, ki is vagyok valójában. Erre talán akkor döbbentem rá leginkább, amikor megkezdődtek a kezelések, felkavarták bennem az állóvizet, és olyan dolgok jöttek elő bennem, amikről azt sem tudtam, hogy ott vannak.

Mostanában (pontosabban néhány hónapja) váratlanul tisztulnak ki bennem felismerések, hogy mi miért alakult ki bennem, mit mi okoz. Vagy egyáltalán csak gondolatok magamról.
Például az esküvő-gyerek témakör. Minden létező kapcsolatomban sürgettem a másik felet, hogy mikor lesz esküvő, meg hogy én már gyereket akarok. Úgy éreztem, szorít az idő, sietnem kell, és minél több idő eltelik, annál kevesebb esélyem van férjhez menni és gyereket szülni. Kétségbeesetten hangoztattam mindenütt, hogy én még huszonévesen szeretnék esküvőt és gyereket. Végül - már nem emlékszem, hogyan, honnan jöttek a gondolatok, de - rájöttem, miért alakult ez ki bennem. Mert az én imádott családom vágyait a sajátoménak tekintettem tudat alatt. A család ifjai közül csak nekem voltak tartós párkapcsolataim, bennem látták a potenciált a szülők és a nagyszülők, hogy láthatnak férjhez menni, és szülök unokát/dédunokát. A nagyszüleim időnként még szóban is sürgettek, de nem hibáztatom őket emiatt, ezek egészséges vágyak egy ember életében, ők pedig valószínűleg fel sem mérték szavaik súlyát. Mindenesetre bennem folyton ott munkáltak a félelmek, azért is sürgettem a párjaimat, mert azt akartam, hogy mamiék megérhessék az esküvőmet meg a dédunokát. Annyira ez járt a fejemben, annyira az ő boldog arcukat láttam magam előtt a gondolatra, hogy szülök egy gyermeket... így aztán fel sem ismertem, hogy ezek nem az én saját vágyaim. Amióta ez tudatosult bennem, sokkal nyugodtabb vagyok, végre elengedtem ezt a görcsösséget. Majd alakul, ahogy kell. Arról nem is beszélve, hogy amíg benne voltam a betegségek sűrűjében, nagyon veszélyes is lett volna gyereket vállalni.

Azt is nemrégiben ismertem fel, szintén a semmiből felmerülve, hogy miért félek ennyire a munka kérdéstől. Mert ennek fogalma túlságosan összeforrt bennem a negatív érzésekkel. Mert nem volt lehetőségem csak úgy jelentkezni egy munkahelyre, kipróbálni magam itt-ott, és vállat vonni, ha nem hívnak vissza, majd tovább keresgélni... Nem, mert ez a nyamvadt gazdasági helyzet, a családunk szörnyű anyagi állapota ezt nem engedte meg. Miután elvégeztem az OKJ-képzést, olyan helyeken dolgoztam, amiket gyűlöltem, ahol megaláztatások értek, de nem hagyhattam ott, mert kellett a pénz. Persze, tudom, hogy ez nem egyedi eset, és sokan dolgoznak olyan helyen, amit utálnak, szükséghelyzet miatt. Sajnos ez elég kilátástalan dolog...

Továbbá nemigen volt alkalmam megismerni magamat, rájönni, mihez értek, de nem csak a munkakérdés miatt. Hanem mert az agyam olyan furán működik. Ez mindig ott lappangott bennem, de egészen néhány héttel ezelőttig senkinek nem öntöttem szavakba - amikor is egy ismerősömnek megfogalmaztam levélben. Ezt idézném:


„Olyan, mintha valami furcsa burokban élnék, amin nagyon-nagyon kevés téma tud áttörni. Ez már iskolában is így volt. Például ahol az agyamban történelmi tudásnak kellene lennie, ott egy nagy-nagy feketeség van. Semmit nem tudok. Ha mondanak nekem évszámokat, kifejezéseket, csak kétségbeesetten nézek, mert fogalmam sincs az egészről. Próbáltam utánuk járni, kicsit javítani a dolgon, de valahogy az agyam kiszórja. Sok más mindennel így vagyok. Alig-alig van fogalmam arról, mi folyik a nagyvilágban. A magyaron kívül csak angolul tudok, és ezt is szégyellem, jó lenne minimum még egy nyelv. De valahogy ha elméletről van szó, mintha leblokkolnék. Ezért nem tudok kottázni sem, ezért nem tudok semmit a zeneelméletről, ezért nem mentem fősulira/egyetemre, és ezért nem tudok befejezni egy regényt sem, mert ha már kutatómunkát kell végezni hozzá, elveszítem az ihletemet. Néha fellelkesülve elhatározok dolgokat, például egy ideig neten keresztül görögül tanulgattam, vagy elmentettem könyvjelzőbe tök jó pszichológiai cikkeket és oldalakat, azzal a tervvel, hogy majd jól belemélyedek, mert érdekel... aztán elszáll a lelkesedés. Azt hiszem, ezt amúgy írják is a depresszió egyik tüneteként, hogy az érdeklődést hamar elveszítjük, bele-belekezdünk dolgokba, aztán abba is hagyjuk. De nem akarok mindent erre fogni, csak próbálom megérteni ezt. Szóval úgy érzem, nagyon-nagyon kevés tudás van a fejemben, és valami blokk miatt ezt nem is tudom bővíteni. Ugyanakkor a nyelvtant és az irodalmat órákon rögtön megjegyeztem, ahogy megírok egy saját dalt, legfeljebb egyszeri újraolvasás után fejből tudom (jelen esetben kétszázhuszonvalahány dalról beszélünk...), és olyan baromságok ragadnak meg a fejemben, mint a barátok közt epizódjaiból jelenetek és temérdek epizódszereplő, amiken ha egyszer elkezdek gondolkozni, órákig és fejfájásig teszem. :S a fejemben hemzseg rengeteg vicc, gyerekkori emlék és párkapcsolati momentumok, de rengeteg országnak a fővárosával sem vagyok tisztában, fogalmam sincs a politikáról, az ilyen-olyan kezdeményezésekről, és nem tudom, mihez értek igazán. Olyan, mintha az agyam legnagyobb részét használhatatlan, indokolatlan és feleslegesnek mondható információk foglalnák el, és nem jut hely az alapműveltségnek meg társainak.”

Szóval ezek a felismerések villanásszerűen, előjel nélkül állnak bennem össze mostanság, és úgy érzem, ezekkel együtt lépésről lépésre haladok egyre beljebb önmagam felé. Ez pedig nagyon jó érzés.

2016. június 1., szerda

Önismeret

Én vagyok az egyetlen, aki sokáig rettegett ettől a szótól? Korábban gyakran belefutottam, leginkább olyankor, amikor egyesek elutasították a gyógyszeres kezelés lehetőségét, és olyanokat mondtak, hogy "helyette az önismeretről olvastam könyveket, meg önismereti tréningekre jártam". Talán azért rémisztett a dolog, mert ez így leírva úgy hangzik, mint egy száraz tanulmány, amibe kötelezően bele kell merülni, benyelni, és erővel változtatni magadon.
Pedig ez inkább egy folyamat, és véleményem szerint mindenki akkor jut el idáig, amikor megérett rá. Egyszer csak elindul valami kapcsán, és fokozatosan rakjuk össze a képet a kallódó darabkákból. Ez van velem egy ideje.

Most annyi mindenről tudnék írni, de nem akarok csapongó lenni, ezért igyekszem sorjában és érthetően.

Lassan négy hónapja jól vagyok. Remélhetőleg ez már tényleg tartós, és nem lesz többé olyan durva visszaesésem, mint régebben. Valahol belül egyszerűen érzem, hogy ez most más, mint amikor anno volt néhány hétnyi jobblét. Ennek kapcsán rengeteg gondolat fogalmazódott meg bennem.

Először is: Nagyon örülök, hogy két évvel ezelőtt elkezdtem vezetni ezt a blogot, mert most vissza lehet olvasni, írásos bizonyíték arról, hogy meg lehet gyógyulni, van remény. Írtam tünetekről, nem féltem beszámolni a legnehezebb, legrosszabb napjaimról, most pedig boldogan számolhatok be arról, hogy jól vagyok. Nem szeretnék szirupossá válni és olyasmiket tolni az emberek képébe, mint "az élet szép, és csak rajtad múlik, stb", mert az élet nemcsak szép, hanem rohadt nehéz is, és mindenkinek más oldalát mutatja meg. Még ha most úgy is érzem, hogy szépség és öröm vesz körül, sosem fogom elfelejteni azt, ahonnan elindultam, meg amin keresztülmentem. Ennek a blognak továbbra is az az egyik fő szerepe, hogy segítséget nyújtson, és ehhez teljes képet igyekszem mutatni.

Másodszor: Azt viszont egyelőre nem tudom konkrétan megfogalmazni, minek köszönhetem a javulást. Tényleg csak annak, hogy február elején majdnem elveszítettem Sanyit, és ez a sokkhatás megindított az úton? Vagy ha nem, minek?
Nagyon sokat gondolkozom ezen, és próbálom megérteni a folyamat minden momentumát, mert mint már említettem, segíteni szeretnék a sorstársaimnak - de ahhoz fontos, hogy el tudjam mondani, nekem most mitől jobb. Hogy vajon mi változott. Mert különben hogyan segítek?
Talán most térült meg az a sok korábbi tapasztalat, talán most találták meg bennem a helyüket a pszichiátrián, egyéni és csoportterápiákon szerzett dolgok.

Aztán ott van az, hogy Sanyi és a családom, barátaim mennyire támogatnak. De mi van azokkal az emberekkel, akik nem kapják meg a segítséget hozzátartozóktól, nincs párjuk - vagy ha van, nem érti őket -, nincsenek barátaik? Akik egyedül vannak? Persze, ilyenkor szokták mondani az okosok, hogy elsősorban önmagunkra kell támaszkodnunk, önmagunkból nyerni az erőt, nem pedig másból. De a Borderline ebből a szempontból is veszélyes, mert önmagunk a legnagyobb ellenségünk. Legalábbis a tüneteket produkáló torzult önmagunk, aki elmarja a szeretteit, mi pedig tehetetlenül nézzük, és csak magunkat okolhatjuk.
Ezért nem győzöm felhívni a figyelmet a támogatásra és kitartásra. A betegeknek tudni kell segítséget kérni - a szeretteinek pedig tudni kell kitartani mellettük, akkor is, amikor a legnehezebb. Tudatosítaniuk kell magukban, hogy a beteg fél nem szörnyeteg, nem szándékosan árt nekik. Ha kell, ők is kérjenek segítséget szakembertől ahhoz, hogy megértsék az egészet. Manapság egyre többször hallok olyanról, hogy Borderline-betegek hozzátartozóinak indítanának csoportterápiát, vagy hozzátartozóknak íródnak könyvek. Annak idején ez nekünk is sokat segített volna. Az én családom szerencsére elkötelezett és kitartó volt mellettem, mert jó emberek és szeretnek, de nincs mindenkinek ilyen ereje.

Sokáig Sanyira támaszkodtam, és neki kellett összekaparnia engem összeomlásokkor. Mostanában azonban mintha elkezdene bennem erősödni valami, egyfajta szilárd alapanyag önmagamhoz, vagy mint egy forrás, nem tudom. Egy énkép. Már nem abból áll egy napom, hogy szenvedve várom haza Sanyit, hanem abból, hogy befelé figyelek, keresek kisebb, rövid távú célokat, teendőket, hódolok a hobbijaimnak, és megfigyelem, mi milyen hatással van rám odabent. Gondolatokat fogalmazok meg magamról (erről bővebben egy másik bejegyzésben). Ezek a gondolatok, felismerések sem folyamatosan jönnek, nem úgy, hogy "na, akkor leülök, és elmélkedem magamról", hanem a legváratlanabb pillanatokban sikerül hirtelen kimondanom magamról valamit, aztán ezzel szembenéznem és elhelyeznem magamban.

Azt hiszem, ezt a bejegyzést most lezárom, mert még annyi mondandóm lenne, de az már nagyon elnyújtaná ezt az írást. Folyt.köv.