Gondolatok önmagamról

Még tizenévesen úgy gondoltam, ismerem magam, vertem is a mellemet, hogy "ilyen vagyok, így fogadj el". Aztán teltek-múltak az évek, történtek dolgok, értek hatások, torzult az énképem, míg végül már fogalmam sem volt arról, ki is vagyok valójában. Erre talán akkor döbbentem rá leginkább, amikor megkezdődtek a kezelések, felkavarták bennem az állóvizet, és olyan dolgok jöttek elő bennem, amikről azt sem tudtam, hogy ott vannak.

Mostanában (pontosabban néhány hónapja) váratlanul tisztulnak ki bennem felismerések, hogy mi miért alakult ki bennem, mit mi okoz. Vagy egyáltalán csak gondolatok magamról.
Például az esküvő-gyerek témakör. Minden létező kapcsolatomban sürgettem a másik felet, hogy mikor lesz esküvő, meg hogy én már gyereket akarok. Úgy éreztem, szorít az idő, sietnem kell, és minél több idő eltelik, annál kevesebb esélyem van férjhez menni és gyereket szülni. Kétségbeesetten hangoztattam mindenütt, hogy én még huszonévesen szeretnék esküvőt és gyereket. Végül - már nem emlékszem, hogyan, honnan jöttek a gondolatok, de - rájöttem, miért alakult ez ki bennem. Mert az én imádott családom vágyait a sajátoménak tekintettem tudat alatt. A család ifjai közül csak nekem voltak tartós párkapcsolataim, bennem látták a potenciált a szülők és a nagyszülők, hogy láthatnak férjhez menni, és szülök unokát/dédunokát. A nagyszüleim időnként még szóban is sürgettek, de nem hibáztatom őket emiatt, ezek egészséges vágyak egy ember életében, ők pedig valószínűleg fel sem mérték szavaik súlyát. Mindenesetre bennem folyton ott munkáltak a félelmek, azért is sürgettem a párjaimat, mert azt akartam, hogy mamiék megérhessék az esküvőmet meg a dédunokát. Annyira ez járt a fejemben, annyira az ő boldog arcukat láttam magam előtt a gondolatra, hogy szülök egy gyermeket... így aztán fel sem ismertem, hogy ezek nem az én saját vágyaim. Amióta ez tudatosult bennem, sokkal nyugodtabb vagyok, végre elengedtem ezt a görcsösséget. Majd alakul, ahogy kell. Arról nem is beszélve, hogy amíg benne voltam a betegségek sűrűjében, nagyon veszélyes is lett volna gyereket vállalni.

Azt is nemrégiben ismertem fel, szintén a semmiből felmerülve, hogy miért félek ennyire a munka kérdéstől. Mert ennek fogalma túlságosan összeforrt bennem a negatív érzésekkel. Mert nem volt lehetőségem csak úgy jelentkezni egy munkahelyre, kipróbálni magam itt-ott, és vállat vonni, ha nem hívnak vissza, majd tovább keresgélni... Nem, mert ez a nyamvadt gazdasági helyzet, a családunk szörnyű anyagi állapota ezt nem engedte meg. Miután elvégeztem az OKJ-képzést, olyan helyeken dolgoztam, amiket gyűlöltem, ahol megaláztatások értek, de nem hagyhattam ott, mert kellett a pénz. Persze, tudom, hogy ez nem egyedi eset, és sokan dolgoznak olyan helyen, amit utálnak, szükséghelyzet miatt. Sajnos ez elég kilátástalan dolog...

Továbbá nemigen volt alkalmam megismerni magamat, rájönni, mihez értek, de nem csak a munkakérdés miatt. Hanem mert az agyam olyan furán működik. Ez mindig ott lappangott bennem, de egészen néhány héttel ezelőttig senkinek nem öntöttem szavakba - amikor is egy ismerősömnek megfogalmaztam levélben. Ezt idézném:

„Olyan, mintha valami furcsa burokban élnék, amin nagyon-nagyon kevés téma tud áttörni. Ez már iskolában is így volt. Például ahol az agyamban történelmi tudásnak kellene lennie, ott egy nagy-nagy feketeség van. Semmit nem tudok. Ha mondanak nekem évszámokat, kifejezéseket, csak kétségbeesetten nézek, mert fogalmam sincs az egészről. Próbáltam utánuk járni, kicsit javítani a dolgon, de valahogy az agyam kiszórja. Sok más mindennel így vagyok. Alig-alig van fogalmam arról, mi folyik a nagyvilágban. A magyaron kívül csak angolul tudok, és ezt is szégyellem, jó lenne minimum még egy nyelv. De valahogy ha elméletről van szó, mintha leblokkolnék. Ezért nem tudok kottázni sem, ezért nem tudok semmit a zeneelméletről, ezért nem mentem fősulira/egyetemre, és ezért nem tudok befejezni egy regényt sem, mert ha már kutatómunkát kell végezni hozzá, elveszítem az ihletemet. Néha fellelkesülve elhatározok dolgokat, például egy ideig neten keresztül görögül tanulgattam, vagy elmentettem könyvjelzőbe tök jó pszichológiai cikkeket és oldalakat, azzal a tervvel, hogy majd jól belemélyedek, mert érdekel... aztán elszáll a lelkesedés. Azt hiszem, ezt amúgy írják is a depresszió egyik tüneteként, hogy az érdeklődést hamar elveszítjük, bele-belekezdünk dolgokba, aztán abba is hagyjuk. De nem akarok mindent erre fogni, csak próbálom megérteni ezt. Szóval úgy érzem, nagyon-nagyon kevés tudás van a fejemben, és valami blokk miatt ezt nem is tudom bővíteni. Ugyanakkor a nyelvtant és az irodalmat órákon rögtön megjegyeztem, ahogy megírok egy saját dalt, legfeljebb egyszeri újraolvasás után fejből tudom (jelen esetben kétszázhuszonvalahány dalról beszélünk...), és olyan baromságok ragadnak meg a fejemben, mint a barátok közt epizódjaiból jelenetek és temérdek epizódszereplő, amiken ha egyszer elkezdek gondolkozni, órákig és fejfájásig teszem. :S a fejemben hemzseg rengeteg vicc, gyerekkori emlék és párkapcsolati momentumok, de rengeteg országnak a fővárosával sem vagyok tisztában, fogalmam sincs a politikáról, az ilyen-olyan kezdeményezésekről, és nem tudom, mihez értek igazán. Olyan, mintha az agyam legnagyobb részét használhatatlan, indokolatlan és feleslegesnek mondható információk foglalnák el, és nem jut hely az alapműveltségnek meg társainak.”

Szóval ezek a felismerések villanásszerűen, előjel nélkül állnak bennem össze mostanság, és úgy érzem, ezekkel együtt lépésről lépésre haladok egyre beljebb önmagam felé. Ez pedig nagyon jó érzés.