2016. augusztus 21., vasárnap

Töltés

Nemrég eszméltem rá, hogy már több mint egy hónapja nem írtam bejegyzést. Igazság szerint kissé kifogytam az erőmből, talán emiatt is bambulhattam el a blogról. Június vége óta nagyon zavaros időszakot éltünk meg - akkor volt az az eset, hogy Sanyi szakítani akart velem (erről bővebben ebben a videóban beszéltem, több szót nem is szánnék rá). Ezután nem is nagyon volt alkalmunk egymással foglalkozni, mert egyrészt heteken át azon ment az agyalás, költözzünk-e új albérletbe vagy ne, mivel a jelenleginek augusztus elején volt a szerződéshosszabbítása, és a főbérlő emelt az áron. Közben Sanyinak becsúszott a havonta esedékes ügyelet, ami csak még jobban leszívta őt, és nagyon elfáradt idegileg. Köztünk azonban alapvető különbség, hogy ha én vagyok rossz passzban, akkor nagyon igénylem a társaságát, míg ha ő nincs jól, olyankor egyedül szeretne lenni. Ezért el kellett fogadnom, hogy Sanyi most nincs velem, félrevonul, töltődik. Megértettem és elfogadtam, de természetesen nagyon hiányzott. Hülye egy érzés, hogy ott van velem, de mégsem.
Így hát magamból töltekeztem, kerestem a kisebb-nagyobb sikerélményeket, igyekeztem rendben tartani a lakást, alkottam, elkezdtem játszani a Pokemon Go-val, ennek köszönhetően pedig nagyokat sétáltam. Szerettem volna, ha Sanyi végre gyakorlatban is látja, hogy tényleg jobban vagyok, és lehet rám támaszkodni.
Egy idő után azonban egyre gyakrabban éreztem magam rosszul. Először csak letudtam azzal, hogy biztos az időjárás, biztos ma bal lábbal keltem, de elmúlik... nem múlt el, sőt, egyre rosszabbodott a helyzet. Valahogy sehol sem találtam a helyemet. Akik nagyon közel állnak hozzám (jelen esetben Sanyi, anyukám, öcsi), ők szintén sokszor voltak rossz passzban, és én annyira szerettem volna bizonyítani a jobban létemet, annyira igyekeztem segíteni nekik, hogy mindeközben megfeledkeztem önmagamról. Mindenkit magam elé helyeztem, a saját igényeim pedig hátrasorolódtak. Aztán persze, hogy kimerültem a végére.
Augusztus 10-től 14-ig kiruccantunk Sanyival, öcsimmel és Ricsivel egy kempingezős nyaralásra, mint tavaly. Mindenki nagy elvárásokkal indult neki, hogy jaj de jó lesz, itt majd mindenki feltöltődik, ez az út maga lesz a megváltás fáradt idegeinknek. Nem tudom, a többiek hogy voltak vele - Sanyin érezhető és szinte kézzelfogható volt a pihenés eredménye, kisimultabb és nyugodtabb lett -, de engem ez a nyaralás is nagyon megterhelt. Itt is ugyanaz történt, amit fentebb írtam: mindenki másnak az igényeit önmagam elé helyeztem, és így nem volt az igazi a dolog. Próbáltam kihozni magamból, amit lehetett, de a végére már tényleg nagyon elég volt mindenből. Aztán amikor hazajöttünk, Sanyival próbáltunk több időt együtt tölteni. Szerdán visszament dolgozni, nekem pedig a szerda-csütörtök ügyintézésből állt, mert most vizsgálják felül a segélyemet, hogy hosszabbítanak-e újabb egy évre, és ide-oda kellett mennem. Kényelmi szempontból szerdán Békásmegyeren aludtam a családnál, de valahogy ott sem éreztem jól magam - nem miattuk, hanem valahogy önmagamban nem találtam a helyemet, és egyre feszültebbé váltam. Aztán csütörtök este, amikor már itthon voltam Sanyival, jött egy utolsó csepp a pohárba - egy gyerekkori eseménysorozat rossz emléke csapódott az arcomba egy ártatlan sorozatnézés közben. Ott szakadt el a cérna. Zokogni kezdtem, vigasztalhatatlanul, órákon át. Iszonyatosan rosszul lettem, zsibbadt a fejem, hányingerem volt és remegett mindenem. Sanyi szorosan ölelt, és igyekezett lenyugtatni.
Még pénteken a nap első felében is többször eltört a mécses. Aztán feljött hozzám a szintén rosszkedvű öcsi, és együtt lazultunk, ami viszont tök jó volt. Zenét hallgattunk, nosztalgiáztunk, beszélgettünk egy sort. Szombaton, vagyis tegnap Sanyival elmentünk a Cat Caféba, és remekül éreztük magunkat. Cicákat simogattunk, ittunk finomakat, és jókat játszottunk az ottani játékokkal. Este ihletet kaptam, belekezdtem egy új írásba is. Most Sanyi tesz-vesz a lakásban, én meg netezek, aztán kicsit helyre rázom a szobámat.

Most hosszú idő után a holnap lesz végre az a nap, amikor egyedül leszek egy ideig, és jut idő magamra. Szeretném rendes hangerőn hallgatni a saját dalaimat (tudom, ez nagyképűen hangzik, de nálam ez is egyfajta töltődés, hogy visszahallgatom a kész számokat, tudatosítva magamban, hogy igen, ezt is egyedül hoztam létre), közben elpöfékelni egy vízipipát, felvenni egy új számot, folytatni az írást, esetleg tenni egy sétát a környéken. Szeretnék feltöltődni, odafigyelni magamra, az igényeimre, foglalkozni a hobbijaimmal. Az az igazság, hogy napok óta ezt várom. Egy barátom szeretett volna holnap meglátogatni, de neki is elmagyaráztam a fentieket. Ha rábólintok a találkozásra, akkor egyrészről nem tudtam volna rendesen odafigyelni rá, másrészt csak rosszabbul lennék attól, hogy megint nem haladtam a saját dolgaimmal.

Szóval ez van most - nincs komoly baj, csak lemerült az elem, és ideje nekem is feltöltődni.