2017. február 7., kedd

Tavaly ilyenkor

Egy évvel ezelőtt, február hetedikén este egy kórházban üvöltöttem. Sanyi hívta rám a mentőket, mert vissza akartam tőle szerezni a gyógyszereimet, hogy bevegyem mindet, és szinte összeverekedtünk. Az egyik pillanatban még vele ültem a mentőautóban, aztán elválasztottak tőle, egy vizsgálóteremben találtam magam, körbevett három-négy fehér köpenyes ember, sírtam, majd amikor elkezdtek lekezelően beszélni velem ("Fejezze be, nem otthon van" - ennyire emlékszem), üvöltésbe csaptam át. Sanyi nevét ordítottam, csak őt akartam, el akartam onnan szabadulni, haza akartam menni, szép lassan elöntötte a köd az agyamat, zokogtam, és órákig üvöltöttem, hogy "Sanyi! Sanyi!"
Egy évvel ezelőtt egy kórházi ágyhoz szíjazva zokogtam, és egy szobatársam megfenyegetett, hogy elvágja a torkomat, ha nem fogom be.
Egy évvel ezelőtt a születésnapomon a zárt osztály falait bámultam, és nem értettem, mi történt velem, hogy jutottam el idáig. Alig vártam, hogy Sanyi bejöjjön hozzám - ám amikor megérkezett, közölte, hogy szakítani akar, mert elfáradt. Sírtam, és nagy nehezen meggyőztem, hogy adjon még egy esélyt, összeszedem magam. Öt napot töltöttem bent, öt üres, fájóan kongó napot, nem tudtam ülni, állni, feküdni, fájt minden mozdulat. Talán akkor voltam a legmélyebben.
Egy évvel ezelőtt elhatároztam, hogy soha többé nem megyek kórházba, nem játszom az életemmel, nem ártok magamnak.

Most itthon vagyok, szomorúan, feszülten, de biztonságban. Egy éve nem feküdtem pszichiátriai osztályon. Kórházba maximum hasfájással kerültem, és még aznap haza is jöttem. Minden erőmmel azon vagyok, hogy jobban legyek, hogy újra megtaláljam önmagamat, és azt az erőt, ami valahol bennem bujkál.
Sanyi itt van velem, szeret engem, kitart mellettem.

Holnap leszek huszonnyolc éves. Baromira nem ott tartok, ahol régen gondoltam, hogy ilyenkor tartani fogok. De már nem érdekel. Nekem ilyen lapokat osztott az Élet, ebből kell kihoznom, amit tudok. Nem tudom, mikor leszek tényleg, tartósan jól. Nem tudom, mikor leszek feleség és édesanya. Nem tudom, mikor lesz olyan, hogy nem kap el egy pánikroham a munka szótól. Nem tudom, mi lesz holnap, holnapután és azután, mert nekem minden mával küzdenem kell. De végre a hátam mögött hagyom ezt az okádék 27-es számot.
Vannak, akik szeretnek, van családom, egy szerető párom, vannak barátaim. Amikor a tizennyolcat töltöttem be, egy agresszív, bántalmazó kapcsolatban voltam, és egy barátom sem akadt. Ahhoz képest sokkal-sokkal jobb a helyzet most.
A születésnap minden évben szinte fizikai fájdalmat okoz nekem. De egyszer ezt is le kell győznöm.
Tavaly ilyenkor a legmélyebben voltam, egy kórházi ágyhoz szíjazva. Most itthon vagyok, biztonságban. És rettegek ugyan a holnapi naptól meg a hétvégétől, de próbálom azt erősíteni magamban, hogy itthon vagyok, biztonságban, a szerelmemmel, és a családom, a barátaim vigyáznak rám...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése