2017. április 6., csütörtök

Zaklatott

Tegnap nagyon felzaklattam magam.

Van egy Borderline csoport a Facebookon. Egy-két héttel ezelőtt beléptem, azzal a céllal, hogy segítsek, tanácsot adjak, ha tudok. De az ott töltött rövid idő alatt azzal szembesültem, hogy a tagok ölik egymást. Szinte nem találtam olyan bejegyzést, ahol a kommentek között ne esett volna egymásnak legalább két ember. Tegnap is az egyikük minden előzmény nélkül rászállt egy másikra, fejébe vette, hogy biztosan kamuprofil, és elkezdték szidalmazni egymást. A csúszómászó volt a legszebb szó, ami elhangzott, de elmentek egészen az anyázásig. Tehetetlenül, elhűlve olvastam. Ez a csoport elvileg azért van, hogy a sorstársak támogassák egymást. De épp az a legrosszabb az egészben, hogy a szélsőséges hangulatváltás és az ennek kapcsán kitörő indulatok is tünetek, komoly részét alkotják a Borderline-nak. Emiatt nem tudnak ők segíteni egymásnak, sőt, csak rontanak a helyzeten. Ebből így, ebben a formában nincs kiút. Végül ki is léptem, mert fájó volt olvasni, látni, hogy ők "lejjebb" vannak, mint én, hogy ők még nem tudták ezt levetkőzni magukról.

Aztán magamba néztem.
És basszus, én is ilyen voltam.
Mint azt már többször említettem, a diagnózis megállapítása előtt kereken tíz évig szenvedtem a tünetekkel. Ezalatt a tíz év alatt megszámlálhatatlanul sok embert bántottam meg. Ha bekattantam, dobáltam az ocsmány szavakat, mindig tudtam, mit mondjak ahhoz, hogy a másik fél nyomorultul érezze magát, megtapostam őket, beléjük rúgtam, csak úgy ontottam a mocskot. A szavak baromira tudnak ártani, és én rengeteg embert megnyomorítottam lelkileg. Szörnyű és szívfacsaró ebbe belegondolni. Egy szörnyeteg voltam. És nem, nem nyugtat meg a tudat, hogy "jó, hát a Borderline miatt voltam ilyen, nem tehetek róla".
Persze, most vígan élem az életemet, mert megváltoztam, a terápiák, kezelések és gyógyszerbeállítások sokat segítettek, már nem veszítem el így a fejemet. A viselkedésemből eltűntek a szélsőségek, a "szeretlek-gyűlöllek" hullámok, már csak érzelmileg vannak jelen visszaesések, de már nem bántom az embereket, vagy legalábbis nagyon azon vagyok, hogy ne tegyem. De a múlt ettől még ott van. Az arcom, a lényem nagyon sok emberben úgy él, mint egy szörnyé, egy hárpiáé, aki kiszámíthatatlanul elveszítette a fejét, és bántotta, bemocskolta őt. Ezeket a szavakat már nem vehetem vissza, és még ha bocsánatot is tudnék kérni minden embertől, akkor is ott marad kitörölhetetlenül, helyrehozhatatlanul, amit csináltam.
Kis híján a családomat is elveszítettem, mert ők is bőven kaptak ebből, és volt, hogy emiatt napokig nem álltak velem szóba, olyan szinten megbántottam őket.
Ha egy mostani barátom, ismerősöm találkozna egy olyan emberrel, aki a múltam része volt, és mindketten beszélnének rólam, arról, mit látnak velem kapcsolatban, hát az olyan lenne, mintha két teljesen különböző emberről beszélnének.
Mondják, hogy sosem késő megváltozni, és én változtattam, változtatok minden erőmmel. De akkor is lézengenek emberek a világban, akiket én valaha szerettem, mégis ártottam nekik. Még a szavakra is emlékszem, és iszonyatosan szégyellem magam, hogy ilyeneket a számra vettem, ilyeneket hozzávágtam az akkori szeretteimhez, ismerőseimhez.

És most ott van az a maroknyi csoport a Facebookon, akik mind rosszul vannak, és egymást ölik, szidják. Dobálják a mocskos szavakat, mert éppen abban az állapotban vannak, és képtelenek felmérni, mit okoznak a másikban ezzel. Hogyan is tehetnék, ha nem kapnak segítséget? Ha nem tudják, hova forduljanak, sőt, egyesekben még betegségtudat sincs? A rosszabbak kifejezetten feljogosítottnak érzik magukat, miszerint ők borderline-ok, szóval nyugodtan szabadjára engedhetik a bennük lévő szörnyet, mert ez a betegségük/állapotuk. Nem. Ezt nem szabadna. Ezt rohadtul nem így kellene.
Folyamatosan azon töröm a fejemet, hogy nálam mi hozhatta el a változást. Mert persze próbálkoztam önerőből is, folyamatosan, lefaragni ebből a rossz oldalból, de kevés voltam hozzá egymagam. Nehéz úgy építeni magad, hogy te vagy a legnagyobb ellenség saját magadnak.
Nekem talán az indította el a változást, amikor a Nap-kör Alapítványban érzelemszabályozásról és tudatos jelenlétről tanultunk. Technikákat mutattak, hogyan lehet kezelni a bekattanásokat tudatosan, amikor érezzük, hogy jön a baj, valamint megtanították, hogy azt a nagy katyvaszt, ami bennünk van, hogyan tudjuk lebontani elsődleges, másodlagos, sokadlagos érzelmekre. Hogy adott egy helyzet, egy szituáció, és hogyan ismerhetjük fel, hogy pl. az elsődleges érzelmünk most a félelem, az abból fakadó másodlagos érzelem a kétségbeesés, stb. És ahogy ezeket tudatosan lebontogattuk, úgy kezelni is egyre könnyebb volt őket. Beszélni róluk, szavakat húzni rájuk.

De tudjátok, mi az elkeserítő? Az, hogy jelenleg nagyon-nagyon kevés intézmény, hely, szakember van, ahol ezt megtaníthatnák a betegeknek. A Nap-kör is alapítvány, ami nagyon nehezen tartja fenn magát. Nincs ezekre támogatás. Az egész nagyon gyerekcipőben jár. Olyan világot élünk, ahol a mentális betegségek sokszor még mindig szitokszónak számítanak, vagy kifogásnak, "lusta emberek kitalációjának". Ahol a betegek végső elkeseredésükben csoportot alkotnak, hogy segítsék egymást, de épp az állapotukból kifolyólag képtelenek rá. Szép lassan elveszítik minden emberi kapcsolatukat, mert elmarják őket maguktól, és pontosan tudják, látják, mit csinálnak, mi történik, de nincs erejük változtatni rajta, és azt sem tudják, hogy kell. Segítő kezek kellenének nekik, de nincsenek, vagy csak elvétve.

Szóval ezen tegnap este nagyon felzaklattam magam, elkapott a remegés, a sírás.
Szomorú és kilátástalan az egész...