Az új életem

Nagyon régen írtam már rendes bejegyzést a blogba, az elmúlt hónapokban maximum videós bejelentkezésekhez volt erőm. Szeretnék ezen most változtatni, és néhány szót írni arról, mi is van velem mostanság.

Mint ahogy azt korábban elmondtam, Sanyival nyár elején véget ért a kapcsolatunk. Ezután még majdnem három hónapig együtt éltünk, mert nem lehetett egyik napról a másikra megoldani a hazaköltözésemet. A családomnál így is telt ház volt már, tehát sok szervezést igényelt a dolog. Nehéz volt az a három hónap, igencsak megnehezítette az érzelmi leválást.
Szeptember elsejével hazaköltöztem. Azt hittem, sokkal nehezebben fogom viselni Sanyi hiányát, de az ellenkezője történt: mintha legördült volna egy súly a szívemről. Néha hiányzik az akkori életem, ám ezt leszámítva sokkal jobban viseltem a dolgot a vártnál. A családom támogatóan állt hozzám, kaptam saját szobát, és jól eléldegélünk együtt.
Hazaköltözésem után néhány nappal megismerkedtem egy fiúval. Neki szintén nyáron ért véget az előző kapcsolata, így hát sorstársak voltunk. Még augusztus végén kezdtünk el beszélgetni egy netes társkeresőn, ahova mindketten csak körbenézni regisztráltunk fel, új arcokat megismerni. Úgy indultunk neki a személyes találkozónak, hogy majd beszélgetünk, sörözünk egyet, és ennyi.

Nos, ebből párkapcsolat lett. Ugyanis egymásba szerettünk. Az elején megijedtünk, volt is egy kis küzdelem az érzelmekkel, részemről legalábbis eléggé. Nem értettem, mi történik. Hiszen úgy költöztem haza, hogy én még Sanyira várok, hátha idővel meggondolja magát. Nem fért bele az elképzeléseimbe, hogy beleszeretek valakibe. Mégis megtörtént. Azon tűnődtem napokon át, helyes-e ez, szabad-e ilyet megélnem, hagyjam-e magam sodródni, vagy zárkózzak el. Tanácsot kértem a családtól, egy-egy barátomtól, mindannyian azt javasolták, éljem meg. Na de néhány hónappal ezelőtt még egy másik kapcsolatban voltam, ahol azt hittem, minden rendben, és hogy ő lesz a végállomás... Normális, hogy mégis szerelmes lettem? Anyu ekkor rávilágított arra, amit valahol belül már én is tudtam: Sanyival az utolsó időkben már inkább csak egy mély barátság kötött össze. Nem úgy voltunk együtt, mint egy rendes, fiatal pár.
Végül úgy döntöttem, megélem. És jól tettem, mert nagyon boldog vagyok Danival. Egy hónapja tart, de rengeteg időt töltünk együtt. Kivirultam mellette, újra szépnek, nőnek érzem magam.

Ha minden jól megy, hamarosan újabb változás áll be az életemben. Elkezdtem munkát keresni. Most érzem úgy, hogy tudnám venni az akadályokat, hogy megállnám a helyemet egy munkahelyen. Amellett szeretnék végre megint önálló lenni, saját pénzt keresni, és keretet adni a mindennapjaimnak.
Az első állásinterjúnál nagyon féltem. Aztán már könnyebb volt. Fel merem venni az ismeretlen számokról érkező hívásokat, amikor állásügyben keresnek. Szerencsére eddig egész jól halad a dolog, több helyre is behívtak, ez most a napokban zajlik. A héten már voltam két állásinterjún, és még kettőre megyek.
Tartom magam ahhoz az elhatározásomhoz, hogy ezúttal végre egy olyan munkát vállaljak el, ahol én is jól érzem magam, és nem csak a kényszer visz oda.
Nagyon boldoggá tenne, ha megtalálnám a helyemet. Hogyha volna munkám, akkor hosszú és nehéz évek után végre normális életet élhetnék. Nem lennék többé ráutalva a szeretteim jóindulatára, nem éreznék kiszolgáltatottságot. Persze ehhez hozzátenném, hogy sem annak idején Sanyi, sem most a családom nem éreztet velem semmi ilyesmit, hogy "én tartalak el". De bennem ettől még ott van a nyomasztó érzés, hogy ez így nagyon nem jó és ijesztő.

Szóval ezek vannak most velem. Gyakorlatilag alapjaiban építem újjá az életemet. De most elég erőt érzek magamban ahhoz, hogy sikerüljön is.

A hazaköltözésről

Ez van most...

Négy év

Tudom, hogy mostanában ritkán írok új bejegyzést, ez azért van, mert még mindig küzdök a szavakkal. Semmi komoly baj nincs, csak akadnak olyan időszakok, amikor nehezen megy az írás, és ez nemcsak az alkotásra vonatkozik, hanem kiterjed bármilyen más írásbeli megnyilvánulásra is, legyen az blogbejegyzés, vagy egy egyszerű levél. Ha pedig mégis vannak szavaim, azokat a regényemhez használom fel. Most ez foglalkoztat a legjobban, mert már az utolsó fejezetet írom, és nagyon szeretném végre befejezni. Sok volt vele a meló, több, mint az első regénynél, szóval ha a végére értem, akkor utána pihenek egy kicsit, és a hobbi-írásaimra fordítok több időt.

Viszont közben volt egy évforduló is: május 14-én lett négyéves a Határeset blog, és előtte, március vége-április eleje körül volt négy éve, hogy diagnosztizáltak. Korábban megijedtem ezektől az évfordulóktól, főképp az első kettőnél, mert azon aggódtam, vajon maximálisan kihasználtam-e az eltelt éveket, vajon jó tempóban haladok-e a fejlődéssel, gyógyulással, vagy még nem tartok sehol?
Most azonban nincsenek bennem ilyen kétségek, mert tudom, hogy nagyon tartalmas és mozgalmas négy év van mögöttem, és sokat változtam jó irányba.
Nem szeretném elkezdeni összehasonlítgatni a négy évvel ezelőtti állapotomat a mostanival, meg nincs kedvem nagyon sorolgatni, mi minden változott. Ami a lényeg, hogy jelenleg jól érzem magam a bőrömben, most már viszonylag tartósan, és ha vannak rossz napok, azokon is hamarabb túl tudok lépni, mint régebben. Vannak terveim, céljaim, haladok a kisebb-nagyobb lépésekkel. Egy hónapja tart a diéta-edzés kombó, és már leadtam öt kilót. :) Érzem is magamon, kiegyensúlyozottabb vagyok.

Szóval most csak egyszerűen igyekszem élvezni az életet, és haladni a kitűzött céljaimmal.

Jobban

Szerencsére javult az állapotom. A vérvétel eredményt végül ugyanahhoz az orvoshoz vittem vissza, aki előzőleg is megvizsgált, de most egy fokkal normálisabban viselkedett. Az eredményeim szerencsére normálisak. Abban maradtunk, hogy megvárjuk, milyen lesz a következő havibajom, és attól függően dől el a folytatás. Ha rendben lesz, akkor majd két menzesz után kell visszamennem kontrollra.
Elmúltak a fájásaim is, és jobban érzem magam. Elkezdtem diétázni, és visszatértem az edzéshez meg az úszáshoz. A diéta számomra legnehezebb velejárója, hogy magamhoz képest korán kell kelnem a reggeli miatt. Erre még át kell állnom, mert továbbra is éjjel vagyok szellemileg a legaktívabb. Viszont előnye is van a korán kelésnek, mert így ráérősen tudok haladni a házimunkákkal. Most szükségem is van erre, mert jelenleg kisebb alkotói válságban szenvedek, nem akarnak jönni a szavak. Ezt a bejegyzést is kicsit nehezen préselem ki magamból, de már szerettem volna hírt adni, hogy mi újság velem.

Szóval eltökélt vagyok, és igyekszem jól haladni. :)

Betegen

Zajlik az élet, és sajnos nem mindig jól. Most is nehezen kaparom össze az erőmet az íráshoz, mert rossz bőrben vagyok, de nem lelkileg, hanem fizikailag. Mindenesetre nem akarok eltűnni, ezért gondoltam, írok helyzetjelentést.

Mostanában rájár a rúd a családomra. Márciusban a nagymamám került kórházba, nemrég az apukámról derült ki, hogy lábon kihordott egy infarktust és rossz állapotban van a szíve.
Nekem pedig petefészekcisztáim vannak. Körülbelül négy hete kezdődtek a panaszaim, először csak hányingerem és ételundorom volt, időnként szédülés. Aztán felfedeztem, hogy január és február között volt egy nagyon nagy csúszás a menzeszemben. A márciusi pedig meg sem jött rendesen, nagyon nem voltam odalent rendben. Vártuk, hogy beinduljon a havibaj, és túl legyek rajta, hogy aztán mehessek orvoshoz, de miután húsvétkor is csak kisebb vérzésem volt, megpróbáltam időpontot kérni a nőgyógyászatra. Erre közölték, hogy ja, hát áprilisra már nincs szabad időpont, a májusi hónapot meg még nem nyitották meg, érdeklődjek később. Csodás. Úgyhogy nem érdekelt, odamentem időpont nélkül, mondván, sürgős.
Előtte egész éjjel nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, és iszonyatosan féltem. Ugyanis sejtettem, hogy cisztákról van szó, mert 2015-ben is voltak, és hasonló tüneteket produkáltam most, mint akkor. Előző este Sanyival még vázlatot is írtunk, hogy milyen sorrendben milyen gondok jelentkeztek, háromszor is átolvastam, mielőtt bementem a rendelőbe.
Odabent azonban minden borult. Elkezdtem mondani, mi a problémám, de az orvos nem hagyta, hogy végigmondjam, folyton közbekérdezett, belém fojtotta a szót, többször is ezzel jött nekem: "jó, de az utolsó menstruációja mikor ért véget?" És nem volt képes végighallgatni, meg felfogni, hogy NEM ért véget, mert egy hete jön a vér kis adagokban. Addig csesztetett, amíg végül kaptam egy pánikrohamot az orra előtt, erre pedig annyit reagált, hogy "ha ebbe most belehergeli magát, hívnom kell a mentőt". Kösz. Aztán lekezelően mondta, hogy amiket elmondtam, azt okozhatja stressz is vagy bármi, ez még nem jelent semmit. Ott terpeszkedett flegma arckifejezéssel, és kb. meg sem akart vizsgálni addig, amíg nem közöltem, hogy 2015-ben már voltak cisztáim. Na, akkor megnézett, kiderült, hogy igen, megint ciszták. Menjek vérvételre másnap, és szedjek vérzéselállító gyógyszert.
A 2015-ös ciszta-ügyről azt kell egyébként tudni, hogy akkor ugyanez az orvos azt mondta, műteni kell, és továbbküldött a Margit kórházba, ahol heteken át vizsgálgattak, küldtek ide-oda, míg végül közölték, hogy ezt ugyan nem kell műteni, majd kimenstruálom őket. A doki pedig, aki elküldött a kórházba és akinél most is voltam, visszarendelt egy fél év múlva esedékes kontrollra. Na, most nekem 2015-ben volt a legtöbb mélyrepülésem és összeomlásom, több öngyilkossági kísérlettel, és visszatérő vendég voltam a pszichiátrián. Mindezek mellett igen, elfelejtettem a kontrollt.
Mivel bent volt a gépükben, hogy anno vissza kellett volna mennem, megkaptam, hogy ez most az én hibám.
Olyan szinten kiborított az orvos lenéző, bunkó stílusa, hogy utána még sokáig bóklásztam zokogva az utcán. Nem volt erőm hazamenni (egy óra az út oda is, vissza is), de az emberek jelenléte is irritált. Végül elbújtam a kedvenc gyerekkori helyemen, egy szegényesen felszerelt játszótéren, ami dombok között húzódik meg, és kevesen járnak arra. Ott végre le tudtam valamelyest csillapodni.
Az a szörnyű, hogy régen, 2009-2011 között ez az orvos kifejezetten kedves és szimpatikus volt. De 2015-ben már mogorvábban fogadott, és egy ismerősöm, aki szintén hozzá járt várandósan, szintén úgy vette észre, hogy sokat változott a doki rossz irányba.

Másnap elmentem a vérvételre. Megvan az eredmény, amit vissza kellene vinnem az orvoshoz, hogy aztán kitalálja, merre tovább. De nem vagyok hajlandó ahhoz a paraszthoz visszamenni. Egy ismerős javasolt egy szerinte nagyon kedves doktornőt, sajnos csak heti egy rendelése van TB-sen, szerdán elmegyek hozzá a laboreredménnyel, és majd ő megmondja, mi legyen.

Sajnos sok a fájdalmam, múlt csütörtök óta felerősödtek az alhasi és derékfájások, főleg ha mozgok, tehát még a lakásban történő közlekedés is nehézkesen megy. Sokat nyomom az ágyat, kába vagyok és erőtlen. Mindezek miatt sajnos a sportolással, edzéssel is le kellett állnom, úszás kilőve a vérzéses dolgok miatt, és mint írtam, fáj a mozgás.

Szóval ez van most aktuálisan velem.

De azért jó dolgok is történnek. A Merengő oldalról megismertem néhány nagyon kedves lányt, akikkel Facebookon csoportbeszélgetésbe kezdtünk, és most már kb. két hete minden nap hosszasan eldumálunk. :) Ez nagyon sokat jelent nekem, mert kevés emberrel érintkezem, és jó érzés új arcokat megismerni, akik ráadásul ilyen szimpatikusak. :)
A második regényemmel is haladok, lassan, de biztosan. Ha minden igaz, már csak két fejezet van hátra, és ezzel befejeződik a történet. Ezután kicsit pihenek, és a hobbiírásaimmal fogom szórakoztatni magam, aztán ha összeszedtem az erőmet, belevágok a harmadik regénybe.

Miért tűntem el?

Mostanság ritkábban jelentkezem új bejegyzésekkel. Ennek igazából több oka van. Az egyik, hogy a január végén történt incidens miatt kicsit meg vagyok szeppenve, és nem merek írni a nehezebb napokról, mert félek, hogy megint támadást kapok. Pedig hát ez hülyeség, legalábbis rossz hozzáállás, nem lenne szabad hagynom, hogy egy névtelen ember befolyásolja a blog sorsát. Ráadásul ez itt az én felületem, az én helyem, és több funkciója közül az egyik éppen az, hogy ide bátran kiírhassam magamból a nehéz, sötétebb gondolataimat, fájdalmaimat. Ha itt nem tehetném, hát hol? A nyomasztó, bántó érzéseknek szavakat kell adni, hogy kijöjjenek, és ezek a szavak aztán sorstársakon segítenek, hozzátartozóknak segítenek, hogy megértsék a dolgokat, mi zajlik odabent.

De ez csak az egyik oka az inaktivitásnak. A másik, hogy zajlik az élet, történnek dolgok, sokszor vagyok fáradt agyban, és ilyenkor nehezebben megy az írás. Aztán vannak dolgok, amikről nem is írhatok, mert nem csak engem érint, és nem teregetek ki másokról dolgokat. Így hát szelektálnom is kell, miről beszélhetek, miről nem.

Mindenesetre most itt vagyok, és röviden összefoglalom az elmúlt hetek említésre méltó történéseit.

Megint volt egy masszív rémálmos időszak, amikor minden éjjel durván rosszakat álmodtam; mindegyik belülről gyilkolós álom volt belső félelmekről, és ezek nagyon lehúznak. Ennek ellenére igyekeztem az ébren töltött órákat jól kihasználni, és bár a kedvemre azért rányomta a bélyegét a sok rémálom, de azért egész hatékony voltam. Írom a második regényemet, visszatértem a magazinomhoz, próbálok haladni a háztartással. Felvettem egy új dalt is.

Amellett kisebb változtatásokat viszek bele az életembe.
Az ivás örök problémám, nincs szomjúságérzetem, vagy csak nagyon ritkán, így simán elfelejtek inni, ha nincs a látókörömben, szorosan mellettem az üveg ital. A vizet egyszerűen nem bírom meginni. És most nem szeretnék kioktatós sorokat arról, hogy márpedig a víz milyen egészséges meg fontos, mert tudom, és elismerem, de ettől még nem megy. Az ivással kapcsolatos problémáimat egyelőre csak úgy tudom ellensúlyozni, hogy a jó íz motivál a folyadékfogyasztásra. Hogy jólesik inni az íze miatt. Az elmúlt hónapokban sajnos eléggé ráálltam a cukrozott, boltokban kapható ice teákra, és ez már eléggé zavart. Most elkezdtem átállítani magamat édesítőszeres almalére. Nálam ez azért nagy lépés, mert iszonyú finnyás és válogatós vagyok (hosszabb távon ezen is szeretnék valahogy változtatni), és mindig félek az új dolgok kipróbálásától. Eddig működik a dolog, szóval bizakodó vagyok.

A mozgással is elkezdtem megbarátkozni. Előszedtem az edzőpadomat, és az elmúlt két hétben egyre sűrűbben használtam (most szüneteltetem egy kicsit, mindjárt kitérek az okára), emellett pedig egy nagyon kedves barátnőmmel megegyeztünk, hogy eljárunk együtt úszni. Erről azt kell tudni, hogy nem vagyok valami jó úszó, elevickélek, siklás, hátúszás megy, de alapállásban nem tudok fent maradni, ha nem ér le a lábam, és a hason úszások csak úgy mennek, hogy lent van a fejem. Ennek ellenére két évvel ezelőtt megpróbálkoztam az úszással, hogy legyen valami mozgás az életemben. Van a közelünkben egy uszoda, oda elmentem, de a második alkalommal sikerült gyönyörűen lesérülnöm - a medencéből kifelé jövet beletérdeltem valami kiálló éles részbe, és csak úgy ömlött a vérem, a heg pedig azóta is ott van a térdemen. Szóval itt meg is szakadt az úszókarrierem. :D
Amikor Boróval, a barátnőmmel beszélgettünk az úszásról, felvetette, hogy eljárhatnánk együtt. Nagyon tetszett az ötlet, bár nehezen vettem rá magam, az első megbeszélt alkalmat el is odáztam. De a múlt héten elmentünk, megvettük a bérletet, és letudtuk az első közös úszást. :) Nagyon jól éreztem magam. A medence szélén voltunk, mert mint mondtam, megijeszt, hogy nem ér le a lábam, és kell a kapaszkodó. Boró végig nagyon kedves és türelmes volt velem, még biztatott is, milyen ügyes vagyok, meg hogy büszke rám. Nekiveselkedtem ugyanis annak, hogy megtanuljak feltartott fejjel úszni. A végére már kezdett is alakulni, remélhetőleg néhány alkalom, és jól fog menni. :) Tényleg sokkal jobb volt úgy úszni, hogy baráttal vagyok, akivel közösen mókázunk meg motiváljuk egymást.

Illetve szembenéztem még egy komoly félelmemmel az elmúlt hetekben: a fogászattal. Elég rosszak a fogaim, viszont rettegek a fogorvosoktól, és nem a fájdalom meg a beavatkozás miatt, hanem mert gyerekkorom óta úgy beszélnek velem szinte kivétel nélkül mindenhol, mint a szeméttel. Volt, amelyik csípős hangon megvádolt, hogy az én fogaim öt hete nem láttak fogkefét, ami nem igaz, mert rendszeresen mosom, és még sorolhatnám az ilyen megalázó helyzeteket. Emiatt már csak akkor merészkedem el fogorvoshoz, ha tényleg nagyon fáj. Na, el is ért a végzetem, elkezdett fájni, és először ugyan halogattam, de aztán erőt vettem magamon, és elmentem fogorvoshoz. Onnan átküldtek a szájsebészetre, röntgen, majd közölték, hogy két fogamat ki kell húzni, de ezt időpontra csinálják, menjek vissza két hét múlva. Addig pedig antibiotikumot kellett szednem. Annak hatására elmúlt a fájdalom, és vonzott a gondolat, hogy ne menjek vissza az időpontra, de tudtam, hogy végig kell csinálni, ha már vettem rá a bátorságot, meg az egészség miatt is persze. Úgyhogy múlt pénteken visszamentem, és kihúzták a két fogat. Most eléggé szenvedek az ínyemmel, fáj, és csak gyógyszerrel vészelem át ezeket a napokat, ami viszont betompít. Amíg túl nem vagyok ezen, addig kicsit szüneteltetek minden mást, az edzést meg az írást is. De aztán újult erővel nekivágok a folytatásnak, és még van egy-két rossz fogam, amiket rendbe kellene tenni. Kérdés, marad-e elég bátorságom hozzá, de jelenleg úgy vagyok vele, hogy most már akkor csináljuk végig, mentsük, ami menthető.

A fent leírt dolgok mind olyanok, hogy idő kérdése volt, mikor kezdem őket intézni. Kaptam az ívet több helyről, hogy "mozogni kell, az fontos" meg ilyenek, de ez nálam nem úgy megy, hogy megkapom a fejmosást, és ráállok. Ott van bennem, feljegyezve, hogy igen, ezzel kezdeni kellene valamit, de el kell jutnom arra a szintre, amikor egyszer csak megrázom magam, és azt mondom: "Na, most!"

Szóval most ezek foglalják le a mindennapjaimat. Aránylag jól vagyok, erősítenek a terveim, elhatározásaim, csak az alvás-rémálom témakör szív le még mindig, ami miatt gyakran vagyok fáradt, tompa, és nehezen fogalmazok. Pedig nagyon szeretném befejezni a második regényt, és ahhoz frissnek kell lennem szellemileg.
Most egyelőre legyek túl a fogíny-fájáson, aztán ha erőre kaptam, jöhet a többi projekt!

Meghosszabbított születésnap

Tavaly év elején a szilveszterezéssel kapcsolatos félelmeimet sikerült legyőznöm, megtörve ezzel egy tízéves átkot. Idén a születésnapom volt a soros.

Az évek során nagyon eltorzult a születésnappal kapcsolatos gondolkodásom. Az elmém ezt a dátumot jelölte ki arra, hogy valamiféle megváltásként betöltsön a lelkemben egy betölthetetlen űrt. Mindig túlságosan rágörcsöltem, a tinédzserkori magány és kiközösítés hatására ilyenkor fontosnak, nagyon-nagyon fontosnak és szerethetőnek akartam érezni magam, akit körülvesznek, akivel törődnek. Úgy két-három éve rájöttem, hogy ez nagyon egészségtelen hozzáállás és nem vezet semmi jóra, de a görcsösséget, azt, hogy várok valamit, amit nem is tudok megfogalmazni, továbbra sem sikerült kiűzni magamból - egészen mostanáig.
Nagyon sokat gondolkodtam erről a témáról, körbejártam magamban, próbáltam összerakosgatni a képet, hol és miért romlott ez így el bennem, mit akarok pótolni odabent ezzel a születésnap-mániával. Idén szándékosan nem rendeztem a baráti társasággal összejövetelt erre az alkalomra. Nem akartam megint csalódni magam miatt, a megnevezhetetlen elképzeléseim és hülye vágyaim miatt. Így hát most csak hátrahúzódtam, és úgy voltam vele, hogy amit kapok, azt örömmel fogadom.

Nagyon jól jött ki, hogy nem egyetlen kijelölt napon zúdult rám minden jóság, mert így másnap nem önthetett el az ürességérzet, több napra jutottak a köszöntések és ajándékozások. :)
Hatodikán, éjfél után két perccel kezdődött (aznap van a névnapom), amikor Sanyi elém állt egy szál rózsával és egy csokival. Aznap délután egy barátom is feljött, név-és születésnapi köszöntésre. Csütörtökön, nyolcadikán, azaz a születésnapomon Sanyival elmentünk inni a kedvenc helyemre. Korábban azt beszéltük meg, hogy nyolcadikán koccintunk az egészségemre, és tizedikén, hétvégén ráérősebben megünneplünk, ezzel kapcsolatban őt bíztam meg azzal, hogy kitaláljon valamit. Sokáig titok is volt, hova megyünk tizedikén. Az agyam itt akcióba lépett, elkezdtem beleélni magam egy elképzelésbe, hogy de jó lenne, ha a Game Up Pubba vinne. Tudom, tudom. Szörnyű tulajdonság, és folyamatosan igyekszem erről leszokni, csak a fejem kemény dió ilyenkor.

Így hát amikor csütörtökön iszogatás közben Sanyi elmondta, hogy egy sushi-étterembe visz, jött a lefagyás. A szokásos, belém épült "jaj ne, már megint valami közbejön, ami elszúrja a születésnapomat" démon. Hogy érthető legyen: korábban történt köztünk egy kis félreértés, egy szélsőségesebb lelkesedésem hatására Sanyi azt hitte, rajongok a sushiért. Én azonban simán csak megkívánom időnként, de nem rajongok. Ő szegényem ezáltal azt hitte, jó helyszínt választott. Én meg halkan elrebegtem neki: azt hittem, a Game up pubba megyünk.
DE! És itt jön a váratlan pozitív fordulat: a saját őrjítő összevissza igényeimen és vágyaimon áthatolt Sanyi bánatos tekintete, és vele együtt a gondolat, hogy az én drágám jót akart nekem. Egyszer csak megráztam magam, és bedobtam, hogy hívjuk fel a Game Upot, van-e szombatra még szabad asztaluk - ha van, menjünk inkább oda, ha nincs, hát megkérdezzük a vasárnapot. Nosza, telefon elő, és VOLT hely szombatra, ráadásul pont abban az időpontban, amikor menni akartunk. Leszerveztük, és ezután mindkettőnkről mázsás súly hullott le, hiszen lekussoltam azt a rohadt démont magamban, elhajtottam, és B-terven, megoldáson gondolkoztam, hogy kihozzuk a helyzetből azt, ami mindkettőnknek jó. Emellett pedig nem felejtettem el szépen megköszönni Sanyinak, amiért helyszínen agyalt és szervezkedett, hová menjünk a születésnapomon.
Tudom, hogy ez leírva nem tűnik nagy dolognak, de odabent, a lelkemben, a fejemben ez igenis egy hatalmas előrelépés, amit már nagyon szerettem volna megtenni, a saját és a szeretteim érdekében is. Tavaly ilyenkor, amikor nyolcadikán meg akartunk inni egy forró csokit, de zárva volt a kinézett hely, sírógörcsöt kaptam, hogy már megint közbejött valami rossz. Most meg képes voltam végre szembeszállni önmagammal, és ez akkora töltetet ad, annyira, de annyira boldog vagyok, hogy nem engedtem át magamat a negatív érzéseimnek, és MEGOLDOTTUK, SIKERÜLT!
Ezután nagyon-nagyon jól telt az a csütörtöki iszogatás, jó sokat ittunk, és rengeteget beszélgettünk, tartalmasan, önfeledten. :)

Másnap Sanyi odaadta a születésnapi ajándékaimat, négy gyönyörű Barbie babát a gyűjteményembe, illetve titokzatosan közölte, hogy a postán is vár rám egy küldemény valakitől. Elsétáltunk átvenni a csomagot, és nagyon meghatódtam, mert egy pécsi barátnőm, Dalma küldött nekem saját készítésű apróságokat, direkt azért, mert tudta, hogy állok a születésnap-parával, és elhatározta, nem hagyja, hogy rosszul teljen. :) Volt a csomagban két karkötő, egy filcfigura, egy nagyon-nagyon finom tea, és egy képeslap, gyönyörű sorokkal. :) Szóval a kilencedikét is beragyogta a szívet melengető öröm, boldogság.

Szombaton, tehát tizedikén Sanyival elmentünk napközben a Game Up Pubba, és nagyon jól éreztük magunkat. :) Este pedig átjött öcsim, hogy együtt nézzük a Dal című műsort, és ő is felköszöntött.
A családdal úgy beszéltük meg, hogy február 15-én beülünk ebédelni a Trófeába, és együtt megünnepeljük a februári ünnepelteket (bátyámnak ugyanis 25-én, anyunak meg 28-án van a születésnapja). Eszméletlenül jó volt, mindenki örült egymásnak, az ajándékoknak is, aztán meg jól bekajáltunk. :) Szóval engem ekkor köszöntött meg a családom. :)
És zárásként ma feljött hozzám egy másik kedves barátnőm, hogy utólagosan felköszöntsön, tőle is nagyon édes ajándékokat kaptam, és tök jól elbeszélgettünk meg nevetgéltünk. :)

Mindent összegezve: gyönyörű és szeretetteljes volt a születésnapom. Rengeteg szeretetet, törődést kaptam, ami meghatott, emellett felülkerekedtem a démonaimon, szembeszálltam önmagammal, végre sikerült egyszerűen csak elvárások és görcsösség nélkül hátradőlni, és szívből örülni mindennek: egy-egy jó szónak, egy ajándéknak, a szeretteimnek, annak, hogy ennyien szeretnek és gondoltak rám.

Köszönöm mindenkinek, aki fogta a kezemet, és hozzátett ahhoz, hogy ez az ünnep végre tényleg csodaszép legyen!

Mélypont

Tegnap összeomlottam.

Nem igazán tudom, mi történik velem, ezért írni is rohadt nehéz. De beszélnem kell, még ha az utolsó erőmmel is.
Hosszú ideje megint eldurvultak a rémálmaim. Tegnap valamikor délelőtt vagy kora délután, nem tudom pontosan, mikor, de azt álmodtam, hogy munkába álltam valahol, és megalázott a főnök, meg magamra voltam hagyva. Sírva ébredtem fel. Ez a munka-kérdés engem iszonyatosan megvisel, mert rettegek az egész témától, félek, hogy megint bántani és alázni fognak, hogy nem bírom el a terhet, félek az emberektől - így viszont ki vagyok szolgáltatva, hiszen nem tudom eltartani magam.

Ez az álom és a vele járó állapot az egész napomra rányomta a bélyegét. Aludtam és sírtam felváltva, ebből állt a nap. Amikor késő éjjel egy komolyabb sírógörcs elkapott, hiába kértem Sanyi segítségét, nem tudott mit kezdeni velem. Ehhez hozzátartozik, hogy az utóbbi időben ő sincs jól lelkileg. Eddig, ha rosszul voltam, legalább éreztem a támaszát, most azonban ijesztően magányos lettem. Olyan volt, mint régen, amikor sírtam és segítségért kiáltottam, de csak néztek rám felülről, és egyedül voltam.
Ahogy zokogtam, és láttam az ágyam szélén ülő Sanyi meggyötört arcát, amiről én tehetek, ott elpattant valami bennem. Éreztem, hogy süllyedek, zuhanok, kétségbeesetten kapálóztam, utolsó mentsvárként felhívtam anyut, és elsírtam neki mindent.

Közben... Eltűnt belőlem az élni akarás. Zokogva nézelődtem körbe a szobában, és mintha minden megszűnt volna körülöttem. Egyetlen dolog lebegett előttem túlságosan élesen: az, hogy életképtelen vagyok. Az, hogy nincs értelme folytatnom a küzdelmet. Hogy sosem lesz jobb. Bekerültem egy sötét burokba, ahová nem jutottak el a szeretteim arcai, a hobbik, az álmaim, semmi. Csak annyit láttam kristálytisztán, hogy vége van. Hogy innentől kezdve az életben maradás csak fölösleges időhúzás, mert soha nem leszek elég jól, hiába próbálkozom minden erőmmel. Sosem leszek elég a világnak, önmagamnak, egy örök küzdelem marad minden. Sosem lesz gyerekem. Pedig nagyon szeretnék. Sanyi is be fog sokallni tőlem.

Néhány hónapja tettem magamnak egy fogadalmat, miszerint ha az öngyilkosság mellett döntök, azt tényleg úgy fogom kivitelezni, hogy a lehető legkisebb esély maradjon a túlélésre. Mert nem akarok többé pszichiátrián kikötni, ahol csak bezárva tartanak, de nem segítenek. Mert ha öngyilkosság, akkor az már tényleg legyen a vége ennek az egész ocsmány, mocskos masszának.
Tegnap éjjel nagyon kevés választott el attól, hogy megtegyem ezt a lépést. Alig éltem belül. Már csak olyan gondolatokkal tudtam magam visszatartani, hogy el fognak tűnni a szavak, nem hallok több dallamot, csak a Semmi marad. Végül öcsi addig beszéltetett interneten keresztül, meg tartotta bennem a lelket, ameddig el nem tudta erről valahogy terelni a figyelmemet.
Rettegek magamtól. Nem akarom feladni, de most fáj minden perc, lélegzetvétel, inger. És egyedül vagyok, mert a szeretteim tehetetlenek. Most tényleg azt érzem, hogy csak egy rohadt időhúzás az életem. Próbálkozhatok még x évig, de nem lesz jobb. Mindig vissza fogok zuhanni. És minden visszazuhanás után egyre kevesebb erőm marad kimászni.

Még itt vagyok. Még lélegzem. De annyira fáradt vagyok...

Próbálkozom

De nem könnyű. Baromi fáradtnak és kimerültnek érzem magam. Igyekszem azt mondani, hogy jól vagyok, de félek, hogy esetleg megint megindultam lefelé. A november és a december nagyon húzós volt, talán most jön ki annak a két hónapnak a hajtása. Sokat alszom, gyakran délután is kidőlök, és nincs erőm semmihez. Sajnos az írással is megakadtam néhány napja. Órák telnek el felesleges dolgokkal, hülyeségeket nézek és olvasok a neten, és ezek pluszban leterhelik az agyamat. Ráadásul megint napi szinten jönnek a rémálmok. Nagyon rossz ez így.

Elkezdtem feltölteni az internetre a befejezett regényemet, de még egyelőre arra sem kapok különösebb visszajelzést. Igaz, még csak két fejezet van fent, és mindenképpen fel fogom az összeset tenni, de nehéz úgy, hogy senki nem kíváncsi rám. Igazából akármit alkotok, ez van. Senki nem hallgatja az albumaimat, ezzel már megbékéltem, mert rétegzenét játszom, nem olyat, ami könnyen befogadható. Az írásaimat évekig senki nem látta rajtam kívül, mert egyet sem tudtam befejezni, ezért csak a saját szórakoztatásomra születtek. De amikor lett két befejezett novellaciklusom, arra sem volt a kutya sem kíváncsi. Félő, hogy a regényemmel is ez lesz. És akármennyit írok utána, azok is erre a sorsra jutnak majd. Persze, az ember elsősorban a saját örömére alkot, de nagyon rossz tud lenni, hogy megosztanám a saját kis művemet másokkal, és vágyom rá, hogy másnak is örömet nyújtsak vele, de nem vevő rá senki. Nem tudom, mi lehet a baj. Gondolom, az is benne van, hogy az emberek sietnek, dolgoznak, tanulnak, nincs annyi idejük, mint nekem, aki itthon van egész nap. Ez van. Úgy tűnik, meg kell vele békélnem, hogy az én világomba senki nem kér belépést.

Milyen volt 2017?

Mostanra pihentem ki magam annyira, hogy leüljek bejegyzést írni. A Youtube-csatornámra is szeretnék majd új videót csinálni, de eddig kétszer ültem neki, és mindkétszer töröltem az eredményt, mert nem voltam vele elégedett. Na, majd talán holnap összejön.

Az elmúlt napokban csináltam magamnak egy kis leltárt a 2017-ről, mert egyszerűen nem tudtam megmondani, hogy ez most jó év volt vagy rossz. Általában tisztán szoktam látni, mikor milyen évet hagyok magam mögött, de most valahogy minden zavaros volt.
A 2017-es évet szerencsére nagyban jellemezte az alkotás: sok dalt írtam, elértem a bűvös 300-at saját dalszövegek terén, három albumot adtam ki, befejeztem egy novellaciklust, és év végére az első regényem is megszületett. Emellett újult erővel nekiültem a Ladies in Rock magazinomnak, sok új cikk született, és több interjút is készítettem énekesnőkkel. Örömmel és elégedettséggel tekintek vissza ezekre az eredményekre.

A regényírás közben rengeteg dolgot megtanultam, amiknek a későbbiekben is hasznát veszem - olyannyira, hogy már több ötletet is felvázoltam a folytatáshoz, és jelenleg írom a második kötetet. :) Tehát, ha minden jól megy, a 2018 a regényírás éve lesz. Remélem, kitart a lelkesedésem, és azt is, hogy ha majd elkezdem feltölteni őket az internetre, lesznek olvasóim.
Számomra talán ez a legörömtelibb, hogy végre befejeztem egy regényt. Tizenvalahány megkezdett történetem kallódik a számítógépen, és egyszerűen nem értettem, miért nem sikerül egyet sem befejezni. Már kezdtem feladni a reményt, hogy valaha is sikerül teljesíteni ezt a küldetést. Emlékszem, 2014-ben egy barátunkkal is beszélgettem erről, hogy ez az egyik szívfájdalmam, aztán egy játék keretén belül az volt a feladata, hogy felvázolja, milyennek látja az életemet öt év múlva. Akkor viccesen megjegyezte: "remélem, öt év múlva már befejezel egy rohadt regényt." Jót nevettünk rajta.
Erre most, hogy készen van az első regényem, mosolyogva gondolok vissza.

A másik, amivel nagyon elégedett vagyok, a Lebegés című albumom. Ez lett az eddigi legelvontabb és legsötétebb darab, hiszen a rémálmaimról és az általuk megért érzésekről szól. Míg a többi albumomnál már megvoltak a kész dalszövegek, amiket csak meg kellett zenésíteni, addig a Lebegésnél minden menet közben született. Csak a témák voltak meg, minden mást rögtönöztem. Ez az eddigi albumaim közül a kedvencem.

Voltak persze mélypontok is 2017-ben, haláleset, rossz időszakok, de összességében nem volt ez rossz év. Nagyon örülök, hogy a kreativitásom kellőképpen kiteljesedett, és ezt az utat szeretném idén is folytatni.
Sokat segített, hogy 2017-ben vezettem egy pozitív naplót, amibe minden nap leírtam legalább egy jó dolgot, ami aznap történt. Ha csak annyi, hogy elmosogattam, akkor azt. Ez oda-vissza működött, mert egyrészt jobban figyeltem a jó dolgokra, másrészt motivált is, hogy minden nap csináljak valamit, amit aztán este beleírhatok a naplóba. Idén is folytatom ezt a szokást.

Szóval ez van most: írok, és vezetem tovább a magazint.

Még egyszer boldog új évet kívánok nektek! Jöjjön az a 2018! :)