2018. január 29., hétfő

Mélypont


Tegnap összeomlottam.

Nem igazán tudom, mi történik velem, ezért írni is rohadt nehéz. De beszélnem kell, még ha az utolsó erőmmel is.
Hosszú ideje megint eldurvultak a rémálmaim. Tegnap valamikor délelőtt vagy kora délután, nem tudom pontosan, mikor, de azt álmodtam, hogy munkába álltam valahol, és megalázott a főnök, meg magamra voltam hagyva. Sírva ébredtem fel. Ez a munka-kérdés engem iszonyatosan megvisel, mert rettegek az egész témától, félek, hogy megint bántani és alázni fognak, hogy nem bírom el a terhet, félek az emberektől - így viszont ki vagyok szolgáltatva, hiszen nem tudom eltartani magam.

Ez az álom és a vele járó állapot az egész napomra rányomta a bélyegét. Aludtam és sírtam felváltva, ebből állt a nap. Amikor késő éjjel egy komolyabb sírógörcs elkapott, hiába kértem Sanyi segítségét, nem tudott mit kezdeni velem. Ehhez hozzátartozik, hogy az utóbbi időben ő sincs jól lelkileg. Eddig, ha rosszul voltam, legalább éreztem a támaszát, most azonban ijesztően magányos lettem. Olyan volt, mint régen, amikor sírtam és segítségért kiáltottam, de csak néztek rám felülről, és egyedül voltam.
Ahogy zokogtam, és láttam az ágyam szélén ülő Sanyi meggyötört arcát, amiről én tehetek, ott elpattant valami bennem. Éreztem, hogy süllyedek, zuhanok, kétségbeesetten kapálóztam, utolsó mentsvárként felhívtam anyut, és elsírtam neki mindent.

Közben... Eltűnt belőlem az élni akarás. Zokogva nézelődtem körbe a szobában, és mintha minden megszűnt volna körülöttem. Egyetlen dolog lebegett előttem túlságosan élesen: az, hogy életképtelen vagyok. Az, hogy nincs értelme folytatnom a küzdelmet. Hogy sosem lesz jobb. Bekerültem egy sötét burokba, ahová nem jutottak el a szeretteim arcai, a hobbik, az álmaim, semmi. Csak annyit láttam kristálytisztán, hogy vége van. Hogy innentől kezdve az életben maradás csak fölösleges időhúzás, mert soha nem leszek elég jól, hiába próbálkozom minden erőmmel. Sosem leszek elég a világnak, önmagamnak, egy örök küzdelem marad minden. Sosem lesz gyerekem. Pedig nagyon szeretnék. Sanyi is be fog sokallni tőlem.

Néhány hónapja tettem magamnak egy fogadalmat, miszerint ha az öngyilkosság mellett döntök, azt tényleg úgy fogom kivitelezni, hogy a lehető legkisebb esély maradjon a túlélésre. Mert nem akarok többé pszichiátrián kikötni, ahol csak bezárva tartanak, de nem segítenek. Mert ha öngyilkosság, akkor az már tényleg legyen a vége ennek az egész ocsmány, mocskos masszának.
Tegnap éjjel nagyon kevés választott el attól, hogy megtegyem ezt a lépést. Alig éltem belül. Már csak olyan gondolatokkal tudtam magam visszatartani, hogy el fognak tűnni a szavak, nem hallok több dallamot, csak a Semmi marad. Végül öcsi addig beszéltetett interneten keresztül, meg tartotta bennem a lelket, ameddig el nem tudta erről valahogy terelni a figyelmemet.
Rettegek magamtól. Nem akarom feladni, de most fáj minden perc, lélegzetvétel, inger. És egyedül vagyok, mert a szeretteim tehetetlenek. Most tényleg azt érzem, hogy csak egy rohadt időhúzás az életem. Próbálkozhatok még x évig, de nem lesz jobb. Mindig vissza fogok zuhanni. És minden visszazuhanás után egyre kevesebb erőm marad kimászni.

Még itt vagyok. Még lélegzem. De annyira fáradt vagyok...

2018. január 10., szerda

Próbálkozom

De nem könnyű. Baromi fáradtnak és kimerültnek érzem magam. Igyekszem azt mondani, hogy jól vagyok, de félek, hogy esetleg megint megindultam lefelé. A november és a december nagyon húzós volt, talán most jön ki annak a két hónapnak a hajtása. Sokat alszom, gyakran délután is kidőlök, és nincs erőm semmihez. Sajnos az írással is megakadtam néhány napja. Órák telnek el felesleges dolgokkal, hülyeségeket nézek és olvasok a neten, és ezek pluszban leterhelik az agyamat. Ráadásul megint napi szinten jönnek a rémálmok. Nagyon rossz ez így.

Elkezdtem feltölteni az internetre a befejezett regényemet, de még egyelőre arra sem kapok különösebb visszajelzést. Igaz, még csak két fejezet van fent, és mindenképpen fel fogom az összeset tenni, de nehéz úgy, hogy senki nem kíváncsi rám. Igazából akármit alkotok, ez van. Senki nem hallgatja az albumaimat, ezzel már megbékéltem, mert rétegzenét játszom, nem olyat, ami könnyen befogadható. Az írásaimat évekig senki nem látta rajtam kívül, mert egyet sem tudtam befejezni, ezért csak a saját szórakoztatásomra születtek. De amikor lett két befejezett novellaciklusom, arra sem volt a kutya sem kíváncsi. Félő, hogy a regényemmel is ez lesz. És akármennyit írok utána, azok is erre a sorsra jutnak majd. Persze, az ember elsősorban a saját örömére alkot, de nagyon rossz tud lenni, hogy megosztanám a saját kis művemet másokkal, és vágyom rá, hogy másnak is örömet nyújtsak vele, de nem vevő rá senki. Nem tudom, mi lehet a baj. Gondolom, az is benne van, hogy az emberek sietnek, dolgoznak, tanulnak, nincs annyi idejük, mint nekem, aki itthon van egész nap. Ez van. Úgy tűnik, meg kell vele békélnem, hogy az én világomba senki nem kér belépést.

2018. január 3., szerda

Milyen volt 2017?


Mostanra pihentem ki magam annyira, hogy leüljek bejegyzést írni. A Youtube-csatornámra is szeretnék majd új videót csinálni, de eddig kétszer ültem neki, és mindkétszer töröltem az eredményt, mert nem voltam vele elégedett. Na, majd talán holnap összejön.

Az elmúlt napokban csináltam magamnak egy kis leltárt a 2017-ről, mert egyszerűen nem tudtam megmondani, hogy ez most jó év volt vagy rossz. Általában tisztán szoktam látni, mikor milyen évet hagyok magam mögött, de most valahogy minden zavaros volt.
A 2017-es évet szerencsére nagyban jellemezte az alkotás: sok dalt írtam, elértem a bűvös 300-at saját dalszövegek terén, három albumot adtam ki, befejeztem egy novellaciklust, és év végére az első regényem is megszületett. Emellett újult erővel nekiültem a Ladies in Rock magazinomnak, sok új cikk született, és több interjút is készítettem énekesnőkkel. Örömmel és elégedettséggel tekintek vissza ezekre az eredményekre.

A regényírás közben rengeteg dolgot megtanultam, amiknek a későbbiekben is hasznát veszem - olyannyira, hogy már több ötletet is felvázoltam a folytatáshoz, és jelenleg írom a második kötetet. :) Tehát, ha minden jól megy, a 2018 a regényírás éve lesz. Remélem, kitart a lelkesedésem, és azt is, hogy ha majd elkezdem feltölteni őket az internetre, lesznek olvasóim.
Számomra talán ez a legörömtelibb, hogy végre befejeztem egy regényt. Tizenvalahány megkezdett történetem kallódik a számítógépen, és egyszerűen nem értettem, miért nem sikerül egyet sem befejezni. Már kezdtem feladni a reményt, hogy valaha is sikerül teljesíteni ezt a küldetést. Emlékszem, 2014-ben egy barátunkkal is beszélgettem erről, hogy ez az egyik szívfájdalmam, aztán egy játék keretén belül az volt a feladata, hogy felvázolja, milyennek látja az életemet öt év múlva. Akkor viccesen megjegyezte: "remélem, öt év múlva már befejezel egy rohadt regényt." Jót nevettünk rajta.
Erre most, hogy készen van az első regényem, mosolyogva gondolok vissza.

A másik, amivel nagyon elégedett vagyok, a Lebegés című albumom. Ez lett az eddigi legelvontabb és legsötétebb darab, hiszen a rémálmaimról és az általuk megért érzésekről szól. Míg a többi albumomnál már megvoltak a kész dalszövegek, amiket csak meg kellett zenésíteni, addig a Lebegésnél minden menet közben született. Csak a témák voltak meg, minden mást rögtönöztem. Ez az eddigi albumaim közül a kedvencem.

Voltak persze mélypontok is 2017-ben, haláleset, rossz időszakok, de összességében nem volt ez rossz év. Nagyon örülök, hogy a kreativitásom kellőképpen kiteljesedett, és ezt az utat szeretném idén is folytatni.
Sokat segített, hogy 2017-ben vezettem egy pozitív naplót, amibe minden nap leírtam legalább egy jó dolgot, ami aznap történt. Ha csak annyi, hogy elmosogattam, akkor azt. Ez oda-vissza működött, mert egyrészt jobban figyeltem a jó dolgokra, másrészt motivált is, hogy minden nap csináljak valamit, amit aztán este beleírhatok a naplóba. Idén is folytatom ezt a szokást.

Szóval ez van most: írok, és vezetem tovább a magazint.

Még egyszer boldog új évet kívánok nektek! Jöjjön az a 2018! :)